Az utolsó félszázad művészete [antikvár]

Ha az utolsó száz év művészetét összehasonlítjuk az előző századok művészetével, első pillanatra úgy tünik, mintha egy örökké természetesen folyó, hatalmas ívelésü melódiát egyszerre több zenekarnak játéka váltana fel, melyek egyidőben mind más darabot adnak elő. A régi egyöntetüség megszünt, a nagy, közös dallamot szerteszét ágazó témák raja váltja föl. Annak előtte is voltak ugyan különböző felfogású művészek, iskolák, de az uralkodó stilus mindegyiket összetartotta. Most azonban a korizlés már nem jelentkezik mindent gyökeréig átható, elementális erővel. Vége az egymásból következő, természetes stilusalakulásnak, a művészek látszólag a legkülönbözőbb módon értelmezik a jelen ideálját, a legeltérőbb irányokban keresik a tovább vezető utat. Néhánya előre néznek, mások pedig a multba tekintenek vissza. Huzamos ideig az utóbbiak voltak nagy többségben, csak a XIX. század második felében ragadja el először a festőket, utána a szobrászokat, végül pedig az építészeket az új művészet szelleme. Az is jellemző erre a korra, hogy mily laza ekkor az összefüggés a három művészet között. Építészet, szobrászat és festészet már nem olvad össze organikusan egy egységes stilusban, sőt nagy részben éppen a vezető festőmesterek pikturája nélkülözi az architekturával a stilusbeli összefüggést. Az elmélkedés is mélyen belejátszik az erjedésbe. A régi korok művészei ugyan szintén sokat spekuláltak, számítottak, szerkesztettek, de ez csak az ösztönös teremtésnek volt szabályozója. Most azonban az elmélet jön előbb, ez akarja lefektetni a fővágányokat, amelyeken azután a teremtés megindulhat. Emellett régen az uralkodó stiluson belül az egyes nemzetek művészetének karaktere is különböző volt, míg most - leszámítva egyes csoportokat, mestereket - a különbségek szinte elmosódnak. Hány épületet, szobrot, vagy festményt láthatunk, melynek nincsen határozott faji jellege, mely bárhol létrejöhetett.