Installációk a Fővárosi Képtárban [antikvár]

FITZ PÉTER Installációk a Fővárosi Képtárban 1992-ben készült el végleges formájában a Kiscelli Múzeum Templomtere. A kiállítótérnek - és az akkor szándékok szerint színház- és koncertteremnek - kialakított helyszín a kor legjobb színvonalú technikájával volt felszerelve, padlófűtés, tizennégy, mozgatható sínen függő, cserélhető és variálható világítás, változtatható felfüggesztési pontok a képek akasztásához, úgy, hogy közben megmaradt a többször átalakított, lebombázott, kiégett, nyerstégla falú épületbelső. Az eredeti barokk templomteret már a XVIII. században átalakították háromszintes kaszárnyaépületté, és ebben a formában maradt fent a második világháborúig, amikor is bombatalálat érte, beomlott a teteje, az északi falak kidőltek, az épület kiégett, és romos állapotban töltötte a következő évtizedeket. A rekonstrukció, jobban mondva átalakítás kitűnően sikerült, valójában egy soha nem létezett építészeti forma született meg; az eredeti, megszokott, egyhajós, szentély-lyel lezárt barokk templomszerkezet diadalíveit már a XVIII. században felfalazták, ezek tartották az utólagosan behúzott emeleteket. Ezek a felfalazott, boltívekkel tagolt lezárások részben megmaradtak, és az új tér fontos alkotóelemei váltak. A falfestés régen elpusztult, helyette maradt a régi - és újabb - nyerstégla falazat. Ez az építészeti környezet, viszonylag nem nagy alapterülettel - 550 négyzetméter - párosulva a nagy belmagassággal - huszonnégy méter a tetőgerinc magassága - rendkívül impozáns teret hozott létre. A sokszorosan modulált architektúra nehezen azonosítható, de határozott történeti hangulatot áraszt, és mindenképpen hordozója annak a rendkívül hányatott történetnek, amely az egykori kolostortemplom-léttől a mai, kortárs művészeti bemutatótérré transzformálódás során megtörtént. 1992-ben nyílt meg a Templomtér, különleges adottságai nagyban befolyásolták az itt rendezhető kiállítások jellegét is. A tér alapterülete mindössze ötszázötven négyzetméter, ami három részre tagolt - szentély, főhajó és bejárati csarnok -, valamint a központi tér is tagolt oldalanként három-három pillérrel, mindez meghatározza a műtárgyak elhelyezésének lehetőségeit. Ez a lenyűgöző tér nemigen viseli el az utólag behelyezhető kiállítási installációt, vendégfalakat. Ugyanakkor nagyméretű festmények, képzőművészeti installációk és szobrok, videókivetítők számára elsőrangú helyszín. A tér a maga nemében egyedülálló, minden művész számára komoly kihívást jelent. Páratlan hatását nem lehet megkerülni, olyan műveket kíván, amelyek alkalmazkodnak hozzá, és nem konkurálnak vele. Az évek során egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy a helyspecifikus installációk felelnek meg a legjobban ebben a környezetben. Az első, ilyen kiállítás, különös módon, nem a kortárs művészet területéről származott, a Töredékek című bemutató, 1992-ben a Fővárosi Képtár/KIscelli Múzeum régi szoboranyagából állt össze, templomi és épületszobrok bizarr elhelyezése - a diadalív fülkéiben, az árkádokon, tehát olyan pozíciókban, ahol a „hétköznapi", barokk templomi elhelyezésben soha nem állhatott szobor - világossá tette, hogy ez a tér rendkívül alkalmas az installációk bemutatására. Szintén különös módon, az első valóban installációs kiállítások, a Terepfelmérés (1992) Sass Valéria, Hans Dick Hotzel, Hannerlore Landrock Schumann bemutatója, valamint még ugyanabban az évben El Kazovszkij Kis purgatóriurm nem a Templomtérben, hanem az alatta lévő kriptában jött létre. El Kazovszkij a kripta fülkéiben a Kis Purgatórium-sorozac kutyáit, a Kis 0/ympus-sorozat figuráit állította ki. A nyers, kicsit omlatag kő és téglafalak a színes - vörös, fekete - figurákkal nagyon is helyszín kompatibilis hatásúak voltak, a korszak egyik legszebb installációja jött itt létre. A Templomtér elsö nagyszabású térberendezése Swierklevicz Róbert: Kelet kezd - Nyugat befejez dmű kiállítása volt 1994-ben. Ez volt az a kiállítás, amelynél egyértelművé vált, hogy a Templomtér rendkívül alkalmas a helyszínhez alkalmazkodó térberendezések, installációk bemutatására, pontosabban ilyen létrehozására inspirálnak. Összefoglalónkban negyvennyolc kiállítás szerepel, de valójában ez nem a teljes szám. Rendkívül nehéz ugyanis pontos tipológiát meghatározni a térberendezések, helyspecifikus installációk „kiállítási szituációjára". Számos kiállítás nem szerepel, ahol az összhatás, a művészi szándék fő iránya nem elsősorban az installációra irányult. Ezek között többségben csoportos kiállítások vannak, ahol ugyan szerepelhetett ilyen típusú műalkotás, de a kiállítás egésze másról szólt. Ilyenek voltak a '90-es években többek között a 12 művész Ausztriából és Magyarországról (1994), a Mitosz, /Memória, História (1997), a Létezés álma- Fiatal japán művészek (1997), a Plasztik-kor (1999), majd a 2000-es években az Északi dimenziók - Finn művészek (2001), Re-Consiliation/Megbékélések - Francia-magyar kiállítás (2002), Forradalmi dekadencia (2009). Az egyéni kiállítások esetében még nehezebb a distinkció, kilenc olyan kiállítás volt, amelyen ugyan sze- 5