Kristály antológia 2006 [antikvár]

Helyes lenne így kezdenem: ez egy előszó az előszóhoz. Pontosabban: utószó az előszóhoz. Utólag kellene elmagyaráznom az antológia szerzőinek és olvasóinak, hogy miért pont én, és ha már én, akkor mi az oka, hogy elvállaltam, és egyáltalán: milyen jogon? Egyrészt talán nem is illendő, nem is etikus, hogy egy olyan válogatáshoz írok néhány gondolatot, amelyhez én is adtam egy verset. Annak megválaszolását, hogy illő-e vagy etikus-e, a szerkesztőség kollektívájára (megjelenés után pedig az Olvasókra) bízom, én a baráti kérésükre igent mondtam, a magam részéről tehát eldöntötté vált: írok, megírom. Ha méltatásra kaptam volna fölkérést, nemet mondtam volna, egyrészt hogy jövök én ahhoz, másrészt meg hogy jönnek ők hozzám. Milyen alapon bírálnám el azok irodalmi próbálkozásait, késszé kerekedett alkotásait, akik akkor is az életüket tették föl arra, hogy így mutassák meg magukat, ha az ismeretlenséggel és az el nem ismertséggel vívják mindennapos csatáikat; akkor is, ha az utókort is csak egy szenvedéllyel és törődéssel, szeretettel és szorgalommal szerkesztett antológia fogja emlékeztetni arra, hogy ők is itt voltak, hogy ők is versben és prózában igyekeztek kifejezni magukat. Nemrégiben olvastam az Alexandra Kiadó Könyvjelző című lapjában egy Konrád György nevével jegyzett, Szelényi Ivánnal készült interjút. A világhírnevet szerzett szociológust idézem: „Az igazán nagy trükk azután életben maradni, hogy meghalt valaki. Sokan a halálukkal eltűnnek, mert a fontosságukat a személyes jelenlétük hangsúlyozta. Más életművét különösebben nem befolyásolja a halál. Riasztó, hogy mennyi mindent megír az ember, amit tulajdonképpen soha senki nem olvas el, legalábbis semmi nyoma nincs, hogy bárki elolvasta. /.../ Megsemmisítő, hogy mennyi mindent megír az ember úgy, hogy soha senki nem hivatkozik rá, illetve gyakran hivatkoznak az emberre úgy, hogy nyilvánvaló: egyáltalán nem olvasták. /.../ fontos, hogy az ember belekerüljön a hivatkozási körbe.