Liszt és Beethoven [antikvár]

A 19. században új, korábban ismeretlen kapcsolat alakult ki a jelen és a múlt művészete között. A múltról alkotott, történelmileg megalapozott értékítélet jegyében olyan örökség halmozódott fel, amelyet illett ápolni és őrizni: az irodalomban a klasszikus művek kánonja, a képzőművészetben festmények egész tárháza az immár nyilvánosan látogatható múzeumokban. Ez a folyamat a zenében is végbement - gondoljunk csak Felix Mendelssohn Bartholdy "Máté-passió" felfedezésére vagy a bécsi klasszikusok mértékadó előadásaira Európa zenei központjaiban. E fejlődés szellemi arculatát az értékek terén lezajló mélyreható változás határozta meg. Míg a 18. század művészete kezdetben az alapvető vallásosság megőrzéséből vagy annak a művészet nyelvére történő átformálásából nyerte a legfontosabb ösztönzést, ez a nyelv a 18. század folyamán önállóságot nyert, s ez az eredeti ösztönzést háttérbe szorította. A szekularizáció a 19. században intenzívebbé vált, és egyre nagyobb méreteket öltött. Ugyanakkor azonban a művészet számos művész és a polgári közönség szemében is átvette az eredetileg vallásos értékek közvetítésének szerepét. Elterjed a "művészetvallás" kifejezés. Beethoven 5. szimfóniájának zongorapartitúrájához írt előszavában Liszt Ferenc 1840-ben így fogalmaz: "A Beethoven név szent a művészetben."