Magam és mások örömére... [antikvár]

Régóta tisztelem és becsülöm Bagi Andrást. Egy alkalommal Salgótarjánban zsűriztem, úgy a 70-es évek végén lehetett, ott figyeltem fel egy vörösmárványból faragott szobrocskára, alig arasznyi volt. Talán egy leányt, talán egy legényt ábrázolt, de számomra nem is ez volt a lényeges. Az ragadott magával, ahogy az a száraz, tardosi kő „térdre" kényszerült türelmes vésője előtt. Ismeri és szereti az anyagokat. Kedvence a fa és a kő. Fontosnak tartja felsorolni, hogy mit milyen fából, kőből farag. Imigyen: körte, dió, cseresznye, hárs, tölgy, gesztenye, gyertyán, bükk, rezgőnyár, platán, fenyő stb..., illetve mészkő, tardosi vörös, bazalt, márvány. Fontos a méret és a tömeg, ebből látszik, hogy tudatosan tervezi meg a kompozícióját. A téma igen változatos Baginál. Előszeretettel használja a növényi környezetet, organikus és buja formák váltakoznak egy-egy munkán belül. A témát fogalmilag közelíti meg, nem a látványt mímeli, hanem főleg az érzelmek, emlékek, a megélt élmény az irányadó munkáiban. Ezek a szobrok üdék és őszinték a szó legjobb értelmében. Jellemzője az önművelés, az emberiség sorsát érintő kérdések feszegetése. Aggódás a Földért, öröm és tragédia, család és szerelem, a megöregedés, fiatal életek sorsának felragyogtatása. A naivitásból áradó szeretet, gyengédség hatja át munkáit. Jellemzői az áhítat és a műgond.