Magyar művészet külföldi magángyűjteményekben [antikvár]

Világéletemben nagyrabecsültem a gyűjtőket. Azokat, akik képesek lemondani földi hívságokról, az élet mások számára élvezetet nyújtó apróbb örömeiről csak azért, hogy megszerezzenek valamit. Valamit, egy tárgyat, egy szobrot vagy egy festményt, hogy nap mint nap csodálhassák, ha munkájukból hazatérve találkoznak vele. Egy vérbeli gyűjtő nemrég egy társaságban azt mondta nekem, hogy a gyűjtés nem más, mint egyfajta soha véget nem érő vadászszenvedély. A felfedezés, a megszerzés, majd később az eladás vagy a csere öröme. Bizonyára így lehet, mert máskülönben nehezen lenne magyarázható, mi indítja a gyűjtőket arra, hogy - esetleg óriási anyagi áldozatok árán - megszerezzenek maguknak olyasmit, amiért mások vagy egyáltalán nem, vagy csak korlátozott mértékben érdeklődnek. Az igazi gyűjtő mindig arra gondol, hogy amit nagy fáradsággal és áldozatok árán összegyűjtött, az soha többé szét ne szóródjék. Generációk vigyék tovább a családban, és majd egyszer, valamikor a kollekció egy nyilvános gyűjtemény része legyen. Hogy csak egy példát említsek, a washingtoni National Gallery of Art akármelyik termében is sétálunk, szinte mindegyik kép alatt olvasható egy kis réztáblán, hogy a festmény kinek az adománya, mely gyűjteményből is származik.Amikor sok-sok évszázaddal ezelőtt a fejedelmi udvarok a művészetek iránt kezdtek érdeklődni, a legnagyobb és leghíresebb nevekre vetették rá magukat. Ezeknek a gazdag embereknek a képtáraiban csak úgy hemzsegtek a Leonardók, Raffaellók vagy Rembrandtok. A jól hangzó neveket keresték, ismeretlenebbek kvalitásaival nem sokat törődtek. Pedig az igazi gyűjtés értelme a ráérzés a minőségre. A kvalitás pedig nemcsak a régebbi korokat jellemzi, hanem a kortárs művészetet is. Gyönyörű példák és csodás sikerek igazolják azokat az úttörőknek is mondható embereket, akik elsőként kezdték saját koruk alkotásait gyűjteni. Hirtelenjében csak a Van Gogh által is megfestett Tanguy papa jut az eszembe, aki festéket adott el az impresszionista művészeknek, és "hagyta", hogy azok képeikkel fizessenek a tubusokért, ha nem volt pénzük. Az impresszionisták korai gyűjtői egyébként néhány évtized alatt nemcsak megsokszorozták befektetésük értékét, de a művekért adott pénzzel azt is lehetővé tették, hogy ezek a tehetséges művészek tovább dolgozhassanak, és újabb remekműveket hozzanak létre. A kortársak gyűjtésének ez is az értelme, a mecenatúra lényege éppen ez.