"Mindenkinek kenyér és rózsa" [antikvár]

Részlet: A GYUJTO ES OVEI Egyszer meglátogattam Díszeiben Vörösváry Ákost és száradó kenyérhéj-darabokat láttam nála, azokat a részeket, amelyekre rá volt ragasztva a pékség papírjegye. Kérdeztem, mit csinál ezekkel. Azt válaszolta szokásos, mosolygós-lassú modorában, hogy valamire majd jó lesz. Példa ez arra, hogy a ritkaság és a művészi érték, amelynek pólusai közé feszítette egykor Jákob Burckhardt a műgyűjtés hierarchiáját, elveszítette kizárólagos érvényességét. A hagyományozott kánonok valaha jó fogódzót kínáltak, hogy mit is lehet vagy érdemes gyűjteni. Ma szó szerint bármit lehet. Az Egyesült Államokban, ahol elterjedt társadalmi szokás magángyűjtemények közgyűjteményeknek való adományozása vagy hagyományozása, a múzeumok egyik legnagyobb elvi és gyakorlati bökkenője, hogy mit fogadjanak el, és mit utasítsanak vissza. Vékony sáv választja el a különcöt, a mániákust a „komoly" gyűjtőtói, s minél eredetibb az utóbbi, minél kevésbé követi a műgyűjtés hagyományait, annál inkább. Vörösváry Ákos látványtárnak nevezi gyűjteményei konglomerátumát, s ezzel - akár tudatosan, akár ösztönösen (amit nála nehéz eldönteni) - szakít a műgyűjtés hagyományaival. Új útra lép, vagy - ahogy ez az úgynevezett posztmodernben igencsak gyakori - egy régi, elfelejtett útra lép. Visszalép (esetleg) ugyanis abba az időbe, amikor még nem különböztették meg egymástól szigorúan a műalkotások és egyéb csodák gyűjtését. Kevésbé a műre, inkább a látványra kerül a hangsúly, amely azért tárgyias, hiszen tárolni lehet. A mindennapi látványok turbulenciájával szemben ezeket a látványokat, majd előbb képzeletbeli, később tárgyiasuló tárukat, a látványtár épületét (történetesen egy egykori malmot), és a benne megvalósuló gyűjteményi kiállításokat meditációs tárgyakként, ellenszerekként kínálja fel a gyűjtő. A tárolásra érdemes(ített) látványok kiválasztó elve - ha nem tévedek - a szépség, amelyet Vörösváry Ákos, úgy látszik, rendkívüli módon hiányol életünkből és világunkból. A szépség lehet közvetlenül, érzéki módon megjelenő, de előállhat a látvány mivoltán, kontextusán, történetén való merengésből. A kenyérjegy önmagában szemét, amit kikanyarítunk a kenyérből és eldobunk. E papírdarabok a maguk részvétet keltő esettségében, töredezettségében akkor lehetnek „valamire jók", akkor emelkedhetnek fel a közvetett, közvetített szépséghez, ha a kenyér, „kenyér és rózsa" képzetkörén meditálunk. A kenyérjegy ugyanakkor annak a pecsétje, hogy valakik valaha a kenyeret megcsinálták. A szépség mellett ez a megcsináltság foglalkoztatja leginkább a gyűjtőt. Úgy is mondhatnám, hogy azokat a látványokat akarja tárolni, amelyeket megcsináltak, és szépségük záloga éppen ez a megcsináltság. A körültekintő és gondos emberi munkálkodás válik a szépség legfőbb forrásává. Ha egy agyonfoltozott ruhadarab, egy százszor újraeszkábált munkaeszköz gyűjtemény tárgyává válik, akkor ennek számos oka lehet. Például e tárgyak néprajzi, történelmi dokumentáló ereje. Az is elképzelhető, hogy valamilyen rurális-szentimentális utópia vagy nosztalgia a gyűjtés oka. De gyűjtőnk elragadtatottsága e tárgyak iránt nem ilyen eredetű. Nem magát a konkrét életformát idézik fel számára, hanem egy általánosabb természetű magatartást, a törődés, a gondoskodás, az alázat, a lassúság, sőt, akár a pepecselés szépségteremtő képességét. A megalkotottság a megcsináltság egyik esete, és ezért a műalkotások nemcsak hogy nem hiányoznak e gyűjteményből, hanem éppenséggel gerincét képezik. Minden gyűjteménynek