Művészettörténet [antikvár]

BEVEZETES Kell-e magyarázni a képzőművészeti alkotásokat? Ha kissé elgondolkodunk a kérdésen, hamar rájövünk, hogy nem mondhatunk le erről a magyarázatról. Ugy tűnik, hogy egy arckép, egy csendélet vagy egy tájkép önmagáért beszél, de mit kezdjünk magyarázat nélkül például egy allegorikus vagy történelmi ábrázolással? Többnyire m^yarázni kell a témát, a mondanivalót, de minden körülmények között magyarázni kell a formát, vagyis hogy miért szép egy alkotás. Ez egyáltalán nem magától értetődő. Ahogy a verset vagy a zenei alkotást nem fogjuk fel, és nem élvezzük igazán irodalmi, illetve zenei alapműveltség nélkül, a képzőművészeti alkotásokat sem lehet igazán megérteni és átélni látáskultura nélkül. Ezt a látást is el kell sajátítani. Egyáltalán nem természetes, hogy mindenki azt látja egy képben, amit az valóban nyújt, felismeri a művész szándékát és a kép művészi értékét. Ha az ember megnéz egy ismeretlen képet, külön-külön felfogja a kép egyes elemeit, látja az egyes fényfoltokat, de nem ismeri fel a fény ritmusát; látja az egyes fákat, dombokat, de nem ismeri fel a formák összefüggő rendszerét; látja az egyes színeket, de nem ismeri fel az egymást fokozó, egymásnak megfelelő és ellentmondó színek együttesét. Csak ha megértjük, hogy a rajzos formák, a fények és a szinek nem véletlenszerűen vannak jelen egy képen, hanem ugyanabból a forrásból erednek, csak ha felismerjük a különféle elemek kölcsönös összefüggését és egységét, akkor mondhatjuk, hogy kezdjük megérteni a képet. Igen sokféle ábrázolásmód van. Hogy teljes mélységében megérthessünk egy műalkotást, alaposan ismernünk kell a történelmi körülményeket, a társadalmi viszonyokat, amelyek között létrejött. A művészi alkotás a maga korának felfogását, szellemét tükrözi. Az ókori egyiptomi gulaszerű, merev, hierarchikus társadalmi rend - amelynek alsó lépcsőjét a rabszolgák alkotják, a legfelsőt az isteninek^;artott fáraó - nemcsak az egykorú alkotások témájából, mondanivalójából mutatkozik meg, hanem az ábrázolt alakot időtlen mozdulatlanságában, szembenéző beállításában is; a középkori egzatált vallásosság, a földi élet siralomvölgynek tekintése nemcsak a szentek és vértanuk szinte kizárólagos ábrázolásában, hanem az ember testi, anatómiai valóságának semmibevevésében is; a reneszánsz magabiztos, a vüágot birtokba vevő polgári felfogása nemcsak a portrékban és mitológiai, történelmi jelenetekben, hanem a valóság - 3 -