Művészettörténet III. [antikvár]

Részlet a könyvből:Barokk-korszak névvel az európai művelődés- és művészettörténetnek a renaissance és klasszicizmus közé eső két századát (körülbelül 1578-1780) szoktuk jelölni. A barokk" szót művészeti stílus megjelölésére csak a XVIII. század közepétől kezdve használják. Értelme eredetileg elítélő volt, amennyiben az új stílusban főként a renaissance elfajulását látták. Ma már világosan látjuk a barokk stílus művészi értékeit, melyeknek megítélésében nem szabad a renaissance mértékét alkalmazni. Az ember lelkileg megváltozott, más lett tehát művészete is. A barokk stílus kialakulása a XVI. század második felére esik. Legerősebb gyökérszála a Michelangelo lelkével tele Rómához fűzi, de résztvesznek az előkészítés munkájában más, főként északolasz városok is: elsősorban Párma és Velence, élén a lángelméjű Tintorettóval. Az új barokk stílus jellemző sajátsága a fokozott drámai mozgalmasság, mely a renaissance formák egyensúlyozott rendjét megbontja. Nemcsak a képek és szobrok, hanem az épületek is megtelnek drámai feszültséggel és mozgalmassággal. A barokk a nagy akarások és nagy méretek világa. Ebben az időben a tervezések nemcsak egy-egy épületre, hanem egész városrészekre, sőt városokra is kiterjednek és elgondolásukban az egység, a részek feltétlen alárendelése a vezető szempont. Az emberi méretekkel dolgozó renaissance-művészettel szemben most emberfeletti, lenyűgöző méretek uralkodnak. Az egységre való törekvéssel együtt jár, hogy az építészet az összhatás érdekében a testvérművészeteket, szobrászatot és festészetet is magába olvasztotta. A nagy akarásokkal és nagy méretekkel tele korszak emberében megnövekedett a végtelen után való vágyódás. Így lett a barokk az égbenyíló mennyezetfestmények virágkora, melyeken a színekben kitáruló ég szinte magához öleli a földet. Az egységre törekvő barokk tehát nemcsak az egyes művészetek közt nem vont határt, hanem a valóságot és látszatot is egységbe akarta forrasztani...