Népvándorláskori és preromán művészet [antikvár]

E sorozat szerkezeti felépítése, vagyis a művészeti emlékek feldolgozásának kerete a római birodalom bukása utáni időket illetően (i. sz. V. század) megváltozik. Eddig a kultúrtörténet egészét átfogva tárgyalta a görög és a római művészeteket, az V. századtól pedig másként osztja fel anyagát. A hellenizmus hagyományait tovább folytató bizánci művészet inkább Európa délkeleti részén uralkodó, de hatása alól egyes időszakokban Európa egésze sem vonhatja ki magát és élete messze belenyúlik a középkor századaiba. Bizonyos szempontból hasonló a helyzet az Iszlám művészetével, amely délkelettől délnyugatig fogja körül Európát és magasrendű alkotásai egészen a XVI. századig biztosítják szerepét a világ művészetében. E két hatalmas tényező mellett, ezektől külön fejlődve, gyakran hatásuk alá kerülve, az egykori római birodalom területén új társadalmak alakulnak, amelyek sajátos művészetet formálnak a maguk ízlésére. Gondolunk Közép- és Nyugat-Európára, mely az V. századtól a népek nagy országútjává válik, s a VIII-IX. században ér csak el az egységesítés első kísérletéig, amikor már a középkori államhatárok kialakulnak. Időszámításunk első ezer esztendejét a művészeti fejlődés szempontjából felfoghatjuk úgy is, mint egy egységes művészet megvalósulásának, széthullásának és az egység keresésének korszakát. A római birodalom egységes művészetet tudott létrehozni, amely bármely meghódított tartományban Rómára, a Városra emlékeztette a légionáriust, csak úgy mint a nomádot. A provinciában élő császári tisztviselő azonnal kiismerte magát egy légiós táborban, a város fórumán vagy magánépületeiben. Importált vagy azok nyomán készült szobrok, mozaikok fogadták, s még a temetőben is azonos formájú és díszű szarkofágokban feküdtek a holtak. Rómában kivételes magas fokon sikerült megvalósítani a művészeti centralizációt, melyben természetesen helyet kaptak nemcsak a Rómában született, hanem a befogadott távoli hatások is.