Nyolcvan éves a szolnoki művésztelep [antikvár]

A 19. század második felében egyre több festő fedezte fel a természet közvetlen varázsát, a fénynek a látvány lokális színértékét alakító sajátosságát, s mind többen vonultak ki vásznaikkal ezekért a tapasztalatokért egyedül vagy csoportosan a városok melletti erdőkbe, falvakba. A plein air természetszemlélete az igézetükben született festményeken már nem úgy láttatta a dolgokat, ahogy addig azok az egységes és állandó műteremvilágításban jelentkeztek, hanem a szabad levegőn állandóan változó fényviszonyok, árnyékok, atmoszférikus jelenségek izgalmas színhatásában. A szabadban festés olyan új területet nyitott a művészek előtt, amelynek festészeti problematikája mai napig vonzza a főként kolorit iránt érzékeny festőművészeket. Például az azonos tájrészlet vagy tárgyegyüttes más-más napszakban, fényviszonyok között történő megváltozása, illetve ebből az állandóan változó látványból a vásznon festékkel való rögzítés lehetőségei. A másik téma ami vonzotta a múlt század közepén európai nagyvárosokban élő festőket, a falun élő parasztok, pásztorok élete, a népi zsáner. Ami a legtöbb esetben ugyanolyan egzotikumot jelentett a városi emberek számára, mint egy távolkeleti táj, afrikai vagy arab jelenet. Korabeli statisztikák szerint a Tisza és a Zagyva folyók találkozásánál épült Szolnokot a századközepén mintegy tízezer fő lakta. Jellegzetes alföldi mezőváros volt, mai épületei közül a Ferences kolostor és templom, a Xavéri Szt. Ferencnek szentelt Pestis kápolna, a lebontott mecset helyén a vártemplom, s a település első emeletes lakóháza, a mai Varga Katalin gimnázium állt. Majd 1860-tól a jelenlegi Kossuth téren a Király szálló és étterem működött. Ezeket egészítették ki a kamarai épületek, sóházak, sótiszti hivatali lakások és a kamarai téglaégető.