Néző a képben [antikvár]

Az itt következő, laza időrendbe szedett kritikákat 1965 és 1971 között alkalomszerűen írtam, amikor összegyűjtésük gondolata még nem vetődött fel. A kötetnek így előre meghatározott koncepciója nincs és nem volt; az írások egymástól függetlenek. Közös bennük csupán az a törekvés, hogy a kiállítások anyagán át valami, szinte személyesnek mondható kapcsolatot keressek a művészekkel, hogy megtaláljam műveikben azt a mozzanatot, amelyikben szándékuk számomra érthetővé válik. Ezt a közelítésmódot szeretné kifejezni a kötet kissé bizarrnak tűnő címe is. Az egyik legutolsó, Bridget Riley kiállításáról beszámoló írásom címét használtam fel: néző a képben. Azt az állapotot hivatott megjelölni, amikor a néző a vizuális élmény hatására eljut a művész mondanivalójának megsejtéséig. Riley vásznai vibráló kisüléseinek csomópontjait keresve döbbentem rá, hogy a művészethez való közeledésem mindig is ezt a közeledő-távolodó, szinte rituális jellegű mozgást követte. Mert a vizuális élmény hatására a nézőnek kell beleilleszkednie a műbe, szinte azonosulni vele. A módszer egyéni és esetleges, a művész és a néző létrejött kapcsolata is az. Így célkitűzésem semmiképpen sem az útmutatás; a műalkotások értelmezése csupán saját élményeim lejegyzése.