Posztumusz [antikvár]

ELOSZO Sinkovits Imrét kísérjük utolsó útjára ma délután. Pedig még csak az Eló'szó-t írom. Az Élő Szót, drága halottaink emlékére. Vajon mennyien integetnek nekünk az örökzöld vadászmezőkről, mire majd befejezzük a POSZTUMUSZ-t? Harminckilencen voltak, mikor elkezdtük, Imre azonban nem várhatott tovább - lesz-e negyvenegyedik szereplője A Mag};«/- Művészetért posztumusz aranykönyvének! Ugye nem?* Imrének alig egy hónapja adhattuk át A Magyar Művészetért Díjat szíve színházában. Amikor 1988-ban először csilloghatott művészek kezében a díj, akkor Imre még a Kuratórium elnökeként volt szülője az első magyar, ízében automóm művészeti díjrendszemek. Most odaát is elnökké választja őt a nagy csapat. Minden bizonnyal. Latinovits. Huszárik. Nagy László és felesége, Szécsi Margit. Vass Lajos. Sík Feri. Páskándi, Szilágyi Domokos, Harag György, Cseres, Somogyi József, Kondor Béla, Szőts István, Fábri Zoltán. a XX. Század. Jó napot, fiúk. Asszonyunk, Tolnay Klári. S ti, akik még itt vagytok azon 170 művész közül, akik e díjat érdemessé tették biztos jövőjére - ti ugye maradtok? A film, a zene, az építészet, a fotó, a tánc, a színház, a poézis és a próza, a népművészet, a festészet, a szobrászat Nagymesterei, a magyar jelen büszkeségei, ti ugye létetekben is maradtok még? Hagyjátok az örökkévalóságot, hagyjátok még békén őkelmét - úgyis megtalál. Már jelezte. Maradjatok addig gyarló földi lények. A lámpákat adjátok a kezünkbe, sokan vagyunk, kik nem látunk jól a setétben. Elő Szó kell mindenekelőtt. Kézfogás, siker, öröm, ünnep, győzelem, utód vérben is és utód verejtékben is, iskola, ahova hozzátok járhatnak, mint egykor ti Somogyihoz és Szőtshöz, Fábrihoz és Haraghoz. Vass Lajoshoz pedig mi, mindannyian, apraja-nagyja az egész országban. Latinovitshoz pedig méltóságot venni, pusztíthat- lan, konok magyar büszkeséget. Vezessétek még az iskoláitokat. Várjátok meg, míg az orvosok feltalálják az örök földi lét szerét - nincs már soká. Kevés, ha a mű örök, s az alkotó pihen. Perpetum mobile - az legyetek nekünk. Hogy még olvashassuk új soraitokat. A színpadról, a koncertekről a ti erőtök sugározzon szét a nézőtéren. Festményeitek, fotóitok, szobraitok, házaitok hazát dagasszanak. Elmenni ráértek. S ha mégis útnak indul egy-egy közületek, vigye magával ezt az új, ezúttal fekete szegélyű aranykönyvet, a POSZTUMUSZ-t. Tudniuk kell odaát, hogy mindig bennünk jár az emlékük. Nem csak él - jár. Ez jár nekünk. Belőlük vagyunk. Őket idézzük, emléküket simogatjuk, mint egykor saját nagyapánk a mi fejünket. A POSZTUMUSZ szorgalmas kisdiák. Elment mindenhová utánuk. Édes kicsi országunkat járta, majd képzeletben szétszaladt az egész világban, s keresett benneteket, mint vihar által szétszórt leveleket Amerikában, Párizsban, Németországban, a Vajdaságban és Erdélyben - Erdélyben mindenütt, hiszen az Erdélyországban született magyarság évszázados művészi alkotó ereje ugyanakkora, mint történelmileg miniatürizált kis országunké, ezé a közös édes anyánké. Imrét Sütő szavai kisérték el. Együtt voltak a Kuratórium alapító tagjai. Láttam, amint Most is fogják egymás kezét. Hála e könyvért a magyar művészeknek. A Kuratóriumnak - az erőnek, amely benne van. Hála alkotótársamnak, a lányomnak. A Magyar Ifjúság 1987-89-es szerkesztőségének. Gyémántkemény kőzetalapzatra koszorúzták A Magyar Művészetért díjrendszert. ('Szomorúan közlöm e szavakat: a fenti sorok megírása után néhány hónappal Mészöly Miklós sem várt már, nem tudott.)