Remekművek [antikvár]

Bevezetés A múzeumok intézménye a 19. századi Európa jellegzetes terméke. Az az eszme szülte, hogy a világot meg lehet és meg kell ismerni, mégpedig oly módon, hogy minden kavicsot, minden atomot, amiből felépül, fel kell kutatni, meg kell vizsgálni, le kell írni, és be kell sorolni a maga megfelelő kategóriájába. És ha a fákat osztályoztuk és rendszereztük, kibontakozik majd belőlük az erdő: az apró részletek hasonlóságainak, különbségeinek, egymáshoz való viszonyainak nagy térképéből feltárul a világ általános rendje. Megismerhetővé válnak a változási folyamatok hogyanjai és miértjei, és végső soron a világegyetemet mozgató erők. És ha megismertük és megértettük a világot, akkor e tudás birtokában a magunk képére is formálhatjuk. Ez volt az a kor, amely az újat, a modernet nem a múlt eltörlésével akarta felépíteni, hanem a történeti fejlődés szerves folytatásaként, a legkiválóbb régi vívmányok szintézisével; s ennek következtében hitte, hogy a nagy művek létrehozásának kulcsa az elődök alkotásainak tanulmányozása és megértése - egy szóval: a múzeum. Kevés nagy múzeum van mégis a világon, amely olyan tisztán tükrözné ezt a felfogást, mint a budapesti Szépművészeti Múzeum. A fontos művészeti közgyűjtemények nagy többsége magángyűjteményekből alakult ki. A magángyűjtőnek pedig általában egész mások a szempontjai, mint a múzeumnak. Neki minden joga megvan hozzá, hogy elfogult legyen, hogy azt vásárolja meg, ami saját személyes alkatához, ízléséhez közel áll, ami őt magát megérinti.