XV. Debreceni Országos Nyári Tárlat 1998 [antikvár]

Nem egynyári tárlat Egy nyári tárlat nem egynyári tárlat. Akkor lehet büszke a rendező város, ha e szójáték igazsága a gyakorlatban is megvalósul. Évelő értékek képződnek. A műtermekben, az ujjakban, a lélekben. A kiállítás pedig dokumentálja ezeket az értékeket. Az országos debreceni nyári tárlat akár jubileumi is lehetne, hiszen tizenötödik alkalommal rendezték meg. Kétévenként sereglenek össze a kortárs magyar művészet jelesei városunkban, s a rendhagyó millccentenáriumi alkalom után e rend újra visszaáll. r Am sorszámozástól függetlenül mindegyik nyári tárlatunk ünnepi kell, hogy legyen. Mert a seregszemle ünnep. Nem elsősorban a megmérettetésen van a hangsúly, hanem a találkozáson, a megmutatkozáson. Elcsépelt talán a kifejezés, de ez az alkalom a képzőművészek, a képzőművészet ünnepe. És a müvészetszerető közönségé. Annak a találkozásnak az ünnepe, mely a bizalomból fakad, a kölcsönösből. Művész és befogadó számíthat egymásra, szolgálják, de nem kiszolgálják egymást. r Es ez a szolgálat teszi rendkívülivé a kiállítást. Az, hogy nem csak Debrecenben, Hajdú-Bihar megyében, de az egész országban tudatában vannak a művészek ennek a bizalomnak, érlelik, erősítik azt. Ebben az összefüggésben pedig az adomány visszaforduló gesztus: közönségtől kapott ajándék lehet. Debrecen sokat megért, sokat megalázott, de örökké büszke város. Ez a büszkeség minduntalan méltósággá szelídülhet. Azáltal, hogy mindig újra tudja élni a teremtés alázatát is. Mert teremt a város. Művet, alkalmat, teret és időt sűrít és tesz végtelenné. Követ divatokat, de végül mindig önmaga marad. Közel az idő, amikor a tér, c lét maga is divat lesz. A szó abszolút jó értelmében, ami azt jelenti, hogy minta. Ehhez azonban nem elég az itt élők munkálkodása. Ehhez is szükség van a megértésre és a bizalomra. Mert paradoxonnak tűnik, mégsem az: az elismerés gyökere is az elismerés. És mi mást bizonyítana az évről-évre egyre növekvő érdeklődés a DEBRECENI NYÁRI TÁRLAT iránt, mint ezt az elismerést?