Beszélgetések a népzenéről [antikvár]

Lilás volt az ég alja, a berkek fölött ezüstös fátyolt szövögetett a köd. A kis falusi állomás gömbölyű-kavicsos perronján jártam fel-alá. Néha karórámra pillantottam, majd a szemafort néztem. Már felszökött a karja, nemsokára két izzó szemével feltűnt a pesti gyors mozdonya, fekete füstsávot vonszolt maga után. Csikorogtak a fékek, megállt a hosszú vasszörnyeteg és az egyik Pullmann-kocsiból leszállt Bandi barátom, a pesti fiú, akivel még az egyetemen kötöttem meleg barátságot. Bandi nem volt még falun. Ha nyaranta kimenekült a főváros hőtsugárzó házrengetegéből, valami balatoni fürdő színes embertömege nyelte el; s ha kiélvezte a vizet, a napsugárt, este a szálló mondáin élete zsongatta el idegeit, dzsessz, cigánymuzsika, tánc. Bandi magyar fiú volt, vérségileg is ; azért szívesen táncolta a divatos táncokat, majd egy kis bor mellett el-el búsult valami divatbajött magyar nótán. Mindketten szerettük az irodalmat. Voltak közös megbeszélnivalóink, de mégis sok minden elválasztott bennünket. Az is, hogy én Pestről - idegenből - jöttem haza, ő pedig Pestről, a hazájából jött falut látni idegenbe. Bandi sohasem tudta megérteni, hogy mért hagy engem hidegen a cigánymuzsika, mért érdekel jobban a Mátépassió és ha már ez érdekel, hogy fér ez össze holmi parasztnótákkal, aztán meg mi a szöszért rajongok Kodályért Brrrr . . . Ő bizony mindjárt kikapcsolja a rádiót, ha Kodály-muzsikát hall. Szóval, voltak köztünk ellentétek is.