A rádió és a televízió krónikája [antikvár]

ELŐSZÓ A halála előtti napon találkoztam vele utoljára. Rádióról és televízióról egyeden szót sem ejtettünk. Azért furcsa ez, mert Lévai Béla különben sosem állhatta meg, hogy - bármiről diskuráltunk is - legalább egy kérdést közbe ne vessen: van-e friss hír, akad-e újabb pletyka, várható-e valami fontos dolog a stúdiók háza táján. Válaszomat - vagy kollégáim válaszát - többnyire atyai mosollyal nyugtázta. Tudta már, jóval előbb tudta, ami számunkra nóvum volt vagy egyenesen szenzáció. Baráti közlések csatornáin hozzá valahogyan minden befutott, s már tudta is mindennek a helyét. Tájékozottsága jelenben-múltban annyira tágas volt, memóriája annyira megbízható, hogy a friss közlendőt - vagy a számára már mosolyogtatóan régi-újat - az ismeretek hálóján^ éppen azon a pontján rögzítette, ahol a hír (lett légyen látszatra jelentéktelen) önmagánál többet jelentett már. Befogadó és közvetítő egy személyben; Lévai Bélának ez a kettős szerepe szinte egy percre sem vált szét. Figyelt, regisztrált, rostált. Az utóbbi művelet volt munkáiban talán a legkeservesebb, mert agyában és jegyzetpapírjain különös élvezettel őrizte az apró, tünékeny epizódok sokaságát. Fontosságukat ő mérte fel igazán. Ebben sem igen kelhettünk versenyre vele. Amiért azonban különösképpen irigyeltem, az a rendteremtés, a rendbe illesztés míivé-szete volt. Ha fájt is a szíve egy-egy színes történetért, sokat mondó vagy sokat jelző mozzanatért, halk tusakodás után mégis csak elhagyta. Hatalmas anyagot felölelő rádió- és tévékrónikái így álltak össze arányérzékkel megformált, lebilincselő históriává. Forrásanyagot is szolgáltatva, persze, az adott tárgykörben, nyersanyagot a tömegkommunikáció dokumentumaiban majd csak ezután búvárkodóknak. Amit összegyíjjtött, és amit leírt, felbecsül-heteüen érték. Posztumusz kötetét a szomorú tiszteletadás jeléül tesszük le az olvasó asztalára. Lévai Béla szinte haláláig dolgozott rajta. Olyan alkatú újságíró volt, aki a kinyomtatott első példányok nyomdafestékét, a még maszatolódót is tapintani szerette. Sorsa ezt most megtagadta tőle. 1992. október Ocsovai Gábor P-m. it, I ''V'V utiAmíi