A rádió színpadán [antikvár]

Századunk közepén más, előttünk haladó országok példája nyomán nálunk is lemondó találgatás indult meg: mi lesz a rádióval? A televízió megjelenésekor, vagy nem sokkal utána, mint afféle előhírnök, aki teljesítette kötelességét, nyugalomba vonul? S ha mégsem, milyen szerepkör biztosítja létjogát? A találgatás a "fantom" felbukkanása, majd rohamléptű terjedése során vitává alakult, igencsak szélsőséges álláspontokkal. A borúlátóbbak úgy vélték, hogy fölösleges lenne minden erőfeszítés, a rádió úgy sem vehetné föl a versenyt az összehasonlíthatatlanul nagyobb képességű jövevénnyel, az egyetlen, amit tehet, hogy békésen meghajtja fejét s tűri, hogy a nyilvánvaló győztes, anélkül, hogy megalázná és egtiporná, fájdalommentesen, munkatársastól-mindenestől bekapja. Az elszántak közül a megszállottak hallani sem akartak kapitulációról és azt hirdették, hogy a rádiónak, amíg előfizetői vannak, nem kell tudomásul vennie a televíziót, már pedig előfizetői mindig lesznek, ha másért nem, hát külföldi adók vétel-lehetősége miatt. (A hatásvizsgáló kérdés, hogy más adók miért maradnak fenn s lesznek továbbra is hallgatásra érdemesek, bár nagyon tanulságos lett volna, talán föl sem merült.) A Deák-párt a kiegyezés módozatait kereste és olyan monarchia létrehozásán fáradozott, melyben a rádiónak a háttér-biztosítás szerepe jut: az új alkotmány szerint a rádió a jövőben nem kérne többet hallgatójától - vagy most már inkább oda-oda hallgatójától - mint hogy elfogadja hangkulisszának egyéb elsődleges tevékenységeit, példának okáért a televízió nézés mögött. Ez az elgondolás, mint a koordináló álláspontok általában, bizonyult a leginkább reálisnak: a háttér-rádiózás, a másodlagosan hallgatottság elve a rádiós távlati tervnek sok szempontból vezérfonala lett: a jövő rádiózást körvonalazó tervek szerint az egyik hazai adó lényegében ezt az elvet hivatott majd szolgálni.