Hetedik [antikvár]

UTAZASI FELTETELEK Verebestől egyszer azt kérdezték, hogyan tud ő mindenre válaszolni. - Harminc év! - tárta szét a kezét mosolyogva. Én azt mondom, huszonöt. Csak hogy nem az utolsó, hanem az első. Pár nap múlva ötvenöt leszek. Emlékszem az 55-ösre, a West-Endnél kanyarodott ki csikorogva és dülöngélve a Kádár utcából a Váci útra, középen volt a peronja, az ülései akár a régi földalattinak. Öreg egy villamos volt, hiába, telik az idő. Ez a könyv úgy foglalkozik a Heti Hetessel, hogy egy szó sem esik róla benne. Tehát nem pótkötete annak, amelyből nemrég kimaradtam. Csupán azt keresi, hogyan tudtam megragadni nálam sokkal színesebb egyéniségek között. Miért van az, hogy mindenről eszembe jut valami, mint Hrabal bolondjainak. Miközben a színpadi szereplés legalapvetőlsb szabályait sem ismerem. Soha nem izgultam odafenn, ha kigyulladt a reflektor és felment a függöny, az ember a totális tehetségtelensége tudatában könnyen kerül afféle transz állapotba, amitől azonnal elmúlik a lámpaláz. Nekem nincs mit veszíteni, mint ahogy még sohasem fociztam olyan bajnokságban sem, amiből ki lehetett esni. A Sziget utcában negyvenen voltunk az osztályban és harminc szerepelhetett mindenféle produkcióval a klubnapon. Én azon tíz közé tartoztam, akik odalenn ültek és nézték a többieket. Késől^b Koltai Róbert próbált több évi szívós munkával felhozni az ország 1200 színésze közül az 1180. helyre, de aztán lemondóan legyintett. Jobban motyogsz, mint Feleki - legyintett. Ráadásul beszédhibás is vagyok, de legalább egyedül tudtam utánzás nélkül búcsúzni Göncz Árpádtól úgy, hogy szívem szevet. Ez a könyv tisztelgés azok előtt, akiknek köszönhetem, hogy viszonylag vág az agyam. A korai és a kései szocializmusnak nem köszönöm, csak a végén, bár bizonyos túlélési technikákra kétségtelenül megtanított. Miközben félig meddig ellopta szeretteim életét. Ez a könyv róluk szól, s az ő szeretteikről, akiket én már csak általuk ismertem. És akiket még mások loptak meg. Akad köztük egy pár híresség, az ő életük néhány epizódja talán nagyobb közérdeklődésre számíthat. Ma már természetes a közelségük, de gyerekként abban a lepusztult világban úgy kellett, mint egy falat kenyér, ezt persze csak késól)b értettem meg.