A deszka szálkái [antikvár]

Részlet: Előszó írj valamit a színházról! Mindegy mit, ami eszedbe jut - mondja Verebes direktor - a holnapi évadnyitóra! - így, ilyen egyszerűen. A feladat csak az első pillanatban tűnik könnyűnek. Aztán mind nehezebbé válik. Majdnem megoldhatatlan. „Mindegy mit, ami eszedbe jut." Hát, tessék: A színház olyan „bámészkodó" hely, ahol az ember szemérmetlenül, gátlástalanul nézegetheti azt az egyetlen dolgot, ami igazán érdekli: önmagát. A színházban ráadásul ezt úgy teheti meg, hogy mindazt a kegyetlenséget, ostoba szenvedélyt, nevetségességet és gyalázatot, amit ott lát - mégsem kell azonosítania önmagával -, hiszen ott vannak rá a színészek. Felismeri magát a tiszta, hősi és gyönyörű pillanatokban, szenvedésekben, örömökben és a többieket az ármányban, a rosszban, a gonoszban! Ez jó. Ez finom. Ez jólesik És ami a legfontosabb: sohasem tanul belőle! Nincs az az Úristen, hogy megértené, mit tett, milyen is valójában! Újra és újra ugyanazokat a szánalmas tetteket követi el évezredek óta, egészen az idők végezetéig! (Biztosítva ezzel színház és a színészet fennmaradását.) Görögországban, Epidaruszban egy nyáron végignéztem a napfölkeltét. Felhúztam az órát, mint akinek fontos dolga van, hogy semmit el ne mulasszak. Kinn még hűvös volt és sötét. Éjszaka. Csönd. Csak a tenger lüktet, mozog, dübörög szünet nélkül. Mindig hallom.