A hűtlen színház [antikvár]

Részlet: I A színjátszás már századunk első évtizedeiben megtagadta az irodalom egyeduralmát, mint jogtalan elnyomást, mely egy tőle idegen közlési forma szolgájává tette 'és eltávolította sajátos, belső lényegétől. Elsőként Ed-ward Gordon Craig, a világhírű angol rendező-díszlettervező hirdette meg a látvány, a vi-zualitás szerepét a színházban. (A vizualitás elsődlegességét esztétikán kívüli tényezők is magyarázzák. René Huyghe ezt annak tulajdonítja, hogy a kép „hatósebessége" nagyobb, mint szóé, továbbá annak a ténynek, hogy a látási élmény másfajta, közvetlenebb érzelmi hatást gyakorol befogadójára.1 A rendező vezető szerepe és a képiség előtérbe kerülése két fontos jellemzője a huszadik századi, korszerű színházi előadásnak. Korunk színházi útkereséseinek lényege egy sajátos jelrendszer kialakítása, olyan típusú képiség kimunkálása, amelyet nem más művészetektől kölcsönzött a színház, hanem saját belső lényegéből merített. Ennek érdekében „visszanyúl" ősi forrásaihoz, hogy újra rátalálhasson arra az „eredendő lényegre", amelyet a történelem által meghamisítottnak érez. Századunk első felében az avantgarde színház úttörőinek számottevő csoportja az ősi rituálékat, a vásári, cirkuszi előadásokat, a keleti és távol-keleti színházi formákat tekintette a tiszta (immanens) teatralitás forrásainak, ezek tűntek számukra a legtökéletesebb mintáknak. Valamennyi középpontjában a színész alakja áll, akinek egy sajátos, konvencionális helyzetben történő pszicho-fizikai viselkedése jelenti a tisztán színházi képiséget. E képiséget később Brecht az ideológiai hatékonyság, Ar-