A próba [antikvár]

Nem csoda, hogy színjátszóink darabválasztékában nyoma sincs Marivaux-nak, hiszen hiányzik a színházak műsorterveiből is. Nincs olyan európai áttekintés, olyan drámatörténeti kézikönyv, mely meg nem emlékeznék róla, hiszen neve írói attitűdöt, stílusirányt és korszakot is jelent. Hazánkban a francia klasszikusok otthon vannak és voltak; dramaturgiák első, tétova lépéseiről szólva a példáért őket szoktuk köszönettel illetni és kasszasikereinkért rájuk szoktuk hárítani a művészi felelősséget. Izlésért mindig ebbe az irányba fordultunk, romantikus tablóra, szalonvígjátékra, finom fintorra és polgárpukkasztásra, abszurd látásmódra egyaránt akadtak párizsi tanítómestereink. Miért, hogy Marivaux mindebből kimaradt? Napjaink idegenkedése teljesen érthető, ha a száz év előtti nem is. A lélekrajz csipkemintázata az idő tájt nagyon is divott a Nemzeti Színház deszkáin, legfeljebb foszlósabb szálból, bágyadtabb mintákkal készült. Marivaux előadásához mindig is erősen fejlett artisztikus hagyomány kellett, bravuros könnyedség, cizellált beszédtechnika - ez az, ami a múltban fáradságos feladatnak minősült, ma elavult salangnak. A beszéd, hosszú történelmi hányattatások után a mai játékban átértékelődött. A vizuális és akrobatikus elemek előretörése a színháznál ifjabb műágazatokban sokban hozzájárult ehhez. A hanyatlás ellenszeréért forduljunk most egy rokokó szerzőhöz, aki minden figurájának szájába gondosan megkomponált közlépéseket ad.