A szó és a látvány [antikvár]

Részlet: Hogyan lettem színikritikus? (Előszó helyett) Utolsó éves középiskolás koromban az a mondás járta a világháborús front elvonulása után új életre ébredt szerkesztőségekben, hogy az irodalomba az újságíráson keresztül vezet az út. „Ady, Móricz és valamennyi nagy magyar író, sőt Gorkij is újságíróként kezdte" — magyarázta egyik-másik idősebb szerkesztő, miközben arra buzdított, hogy írjuk meg hogyan látjuk mi, fiatalok a születő új világot, mit várunk tőle, hogyan képzeljük el a jövőt. Új értelmiséget a népből! — harsogtam magam is a Világosságán megjelent egyik legelső, egész oldalas cikkem címében, s ha valaki megkérdezi, mitől érzem illetékesnek magam, hogy tizennyolc évesen ilyen nagy és döntő kérdéshez szóljak hozzá, sértődöttségemben valószínűleg nem is feleltem volna, vagy egyszerűen azt mondom: jól átgondolt nézeteim jogán. Menteni, legfeljebb az mentett volna, hogy a cikk programadónak tűnő címe alatt lényegében a népi kollégiumokban szerzett tapasztalatainkat próbáltam összegezni, szükségességük, hasznosságuk mellett érvelő gondolatainkat felsorakoztatni. Hogy színibírálatokra és más eféle „apróságokra" pazaroljam időmet és erőmet? — akkoriban eszembe sem jutott. Miért is jutott volna? Azért tán, mert két-három évvel korábban, sok más társamhoz hasonlóan szorgalmasan járogattam az áhítatos hangulatú szombat délutáni ifjúsági előadásokra s a nagyhangú-akkal, vagy a cinizáló jópofáskodókkal ellentétben, időnként el-elállt lélegzetem az izgalomtól, az érzelmeket és indulatokat felkavaró jeleneteknél pedig egy-egy tolakodó könnycsepp remegett a szemem sarkában? Amiért csak úgy lehettem úrrá gyengeségemen, ha férfias torokköszörüléssel álcázom és réjtem el a fojtogató és kitörni készülő szepegést? Vagy tán az első formabontásos előadás pár évvel későbbi kalandjának kellett volna színházi cikkek írására ösztönöznie? Annak a kurjongatós jókedvnek, ami hatalmába kerített, amikor láttam, hogy a színpa-