Bársonyos színházi forradalom [antikvár]

Bevezetés Bársonyos színházi forradalom - milyen szépen illenek egymáshoz ezek a címbe emelt szavak! És történelmi tapasztalatunk súlya alatt mennyire lehetetlennek érezzük! El sem tudunk képzelni forradalmat vérözön, barikád és páncélos cirkálók nélkül. „Nem a hatalmat akarjuk megragadni, hanem az emberek képzeletét!" - kiabálták például a diákok 1968-ban a párizsi meg a római utcákon. De aztán elcsendesedtek. Voltak, akik a rohamrendőröktől ijedtek meg, mások, hogy kicsapják őket az egyetemről. És amikor '68 nyarán Prágában rohamoztak a fiatalok, Otto-mar Krejca legendás Három nővér előadásában - újra csak elestek, eltűntek. Egy láthatatlan erő behúzta őket a főzelékszagú mellékutcák félhomályos lakásaiba, az öntudatos kispolgárok korlátolt világába. A színházi rendezőket Kelet-Európában afféle komisz-szár szerepre képezték ki. Ok lelkesítették a társulatot a parancs (a mű) végrehajtására, amely „felülről" érkezett. És aztán egyszerre csak nem az írók, mint '56-ban, hanem éppen ők lettek a szellemi megújulás kulcsfigurái. Az én nemzedékem számára már 1965-ben elkezdődött a forradalom, a moszkvai Komszomol Színházban. A Sirály előadásán farmerben és tornacipőben futottak ki a szereplők a gyalulatlan deszkából összerótt színpadra, és szemükbe vágták szüleiknek, akik Harkov villanyborotvával simára csiszolt faarccal feszítettek a nézőtéren: itt vagyunk, és nem tudunk úgy élni, ahogyan ti! Fiatalok, bizakodók és hiszékenyek voltunk. Azt hittük, hogy „csak" a soron lévő nemzedékváltásról van szó, amit a rendszer urai jó 20 éve halogattak. A hatalmat semmiképpen sem farmeres-tornacipős fiaiknak és vejeiknek, hanem az unokáknak akarták átadni, akikről valamilyen okból azt gondolták, jobban manipulálhatók lesznek. A fiak és vejek így - jobb híján - filozófusok, szociológusok és