Burokban születtem [antikvár]

A SZÍNHÁZ ES A VILÁG Álmaim Mintha mindig álmodtam volna. Gyerekkoromban a szegénység, a kétségbeejtő hiány „diktálhatta". Talán ezért volt - kiengesztelésül - hogy álmaimban az értékek, az érzelmek domináltak. Barátságok, szerelmek. Később elelmaradoztak, - éltem őket. Ma már visszafelé álmodom. Anyámról, gyakran az Árvaházról, a kedves diakonisszákról; szép-szigorúságukról. A világháború dermesztőn tolakszik előtérbe Sokszor álmodom hangokról. Ezt a vers-szeretetem, a színpad, a Rádió kínálta. Olykor magamat látom, ahogy a szavakkal küszködöm. A Főiskolát álmodom, a Színházakat, ahol játszottam. Külföldi útjaimról is sokszor, - de ezek összekavarodnak: egy londoni ház földszintjét egy párizsi tetőtér követi. Ezek szép, vidám lépcsőházak, ahogy fölfelé tartok - sohasem lefelé. Sok szeretetet, szerelmet álmodtam. A fiatalságom jön vissza. Amikor erről néha mesélek, furcsállják. Az ember nemigen találkozik álmában azzal az asszonnyal, akivel 35 éve él együtt. De amikor ébredek, itt van megértésével, segítőkészségével. Többnyire hang nélküli álmaimat Ő teszi rendhagyóvá. A mosolyát látom, a nevetését hallom. Néha a halállal küszködöm, de mindig én kerülök ki a párviadalból győztesen. Ez olykor komollyá vált Arra ébredek, hogy egy orvos hajol fölém. De ma is élek, és jól vagyok, és minden napnak elvégzem a tennivalóit, közben kis híján egyidős vagyok a XX. századdal. Egy ház Érden, elvetett magok, virágok és sok pázsit, öklömnyi őszibarack, mézédes szőlő A kert szeretete, az is tőle, anyámtól való - mint minden, ami ér bennem valamit. Értelmes volt, halk szavú, csupa szív. Elmondanám most a valóságot, a történéseket A nap még alig hagyta el az ég peremét. A friss nyári reggelben szikár parasztasszony szaporázta lépteit a győ-