Dallamok szavakra, színészre és politikára [antikvár]

Másfélszáz éve, 1838. december 10-én, a Pesti Magyar Színházban nagy hírlapi zenebonával beharangozott előadást láthatott a nagyérdemű, Dumas Caligula című szomorújátékát. Népszerű színműben népszerű színésznő, Laborfalvi Róza: kettőzött a várakozás. Ám az előadás silány, az Athenaeum színikritikusa, tekintetes Vörösmarty Mihály úr rosszkedvűen szemléli a gyatra színjátékot. Másnap kritikát ír, rövid hírlapi beszámolót, s a néhány soros íráshoz goromba farkincát ragaszt: „Még egy botránkoztató dolgot kell említenünk. Komlósiné (Junia) folyvást nagy szerepekben játszik, kín magának, kín a nézőnek. Mi még ügyességég sem akarjuk kérdésbe hozni; de annyi bizonyos, hogy az a kácsahang, mellyel szerepének indulatosabb helyeit elsápogja, nem ilyen nagy színpadra való. Reméljük, hogy a jövő előadásról jobbakat lehet mondanunk.” Barátságtalan mondatok, annyi szent! Komlósiné ismerőseinek, színháziaknak panaszkodik, szóban és írásban viaskodik Vörösmartyval. Írásra, válaszadásra tüzelték színésztársai, hisz ha ily bántó szót leírhat Komlósinéról a kritikus, máskor leírhat – akár különbet – másokról, róluk, bárkiről.