Fókuszban [antikvár]

Elérkeztünk ​a film már papíron kiszámított csúcspontjához, papa és kislánya a tévéjük előtt ül, és videón nézik együtt a számukra legszeretettebb nőt, ahogy szoptatja újszülött gyermekét. Önkéntelenül szalad ki a kérdés a kislányból, „Anya mikor jön haza?” "Anya már nem jön haza, a mennyországból figyel minket." Majdnem csettintek. Remek. Tökéletes. Nem túl rövid, nem túl hosszú. Érthető, nem megjátszott, giccsmentes, sírni fognak rajta. Tulajdonképpen örülök, ez a riport bizonyára jelentősen emeli majd a nézettséget. Az az érzés nem meglepő, minden alkalommal erre vár a szerkesztő, olyan pillanatokat akar látni a filmen, amelyek könnyeket csikarhatnak ki a tévé előtt lustán pihegőkből. Aztán lebénulok. Minek is örülök én? Mitől megy fel bennem az adrelanin szintje? Mire nézek én úgy, mint egy jól sikerült cipő felsőrészre? Egy ember haláláról van szó, egy asszonyéról, akit kegyetlenül elszakított az elmúlás a szeretteitől. Nem az ötletes riporter fantáziájának megmutatkozása ez, hanem a valóság. A VALÓSÁG., aminek nem lesz vége, amikor az utolsó kép is lefut a riportból.