Kritikám alul [antikvár]

ELŐSZÓ Pár szónak is egy a vége „Taci, sciocco!" (Don Giovanni) Időnként eszembe jut, ahogy a mozarti feketelovag lesziszegi szolgáját. Leporellót. Fogd be, fafej, mindent elrontasz itt nekem! Csakhogy a valahai énekessel bennem rég az ugyancsak öntudatos fogyasztó csatázik: amaz elnézne-megértene, emez meg veri a tamtamot, hogy a pénzéért és idejéért jó lemezt, nívós előadást vár. Hát így, baráti ön-tűzben születtek tíz éven át zenekritikák - rángott a toll, és biztos ráng néhány arcizom is, ezek olvastán. Mert hiába messze tőlem a bántás szándéka - ezt mindig mindenki fennen hirdeti magáról -, néha a szenteltvíz is királysawá válik, ha recenzens hintené. Ezért nem lehet névtelenségbe menekülni. Magamnak is mondom, hisz, bár nem sokáig, én is bújtam anagramma fügefalevele mögé. Mentségül szolgáljon, hogy Szilver Ottó publicista volt, zenekritikát sosem írt, s hogy aztán én hallgattam őt agyon, nagyon. Nem állítom, hogy e kötetet szerkesztve ne nyúltam volna a cikkekhez: permanens javítóprogram fut bennem, Zsuzsi szerint ilyenkor korrektúrajelek vibrálnak a szembogaramban Ráadásul anno sok írás testi épsége esett áldozatul a heti-, de pláne napilapos kényszereknek. Ma nem annyi a hasáb, ma hirdetés jött, ma hosszabb címet adunk, ma mi költünk képaláírást, ma csak az oldal végére fért a rovatod, ott van a kritikád alul: sok minden előfordult az évek alatt. Még olyan írásból is találnak itt párat, amely nemcsak részleteiben, de egészében sem jelent meg - ilyenkor a bűvös „anyagtorlódás" volt a ludas. És még olyan is történt, hogy a kottatáramban porosodó művekről, polcon pihenő felvételekről megváltozott a véleményem. íme tehát, elmúlt éppen egy évtizedem vokális tárgyú írásaínak afféle rendezői változata!