Mefistofele [antikvár]

Az időtlen végtelenben kerubok dicsőítik az Ég Urát. A Tagadás Szelleme lázadást szított a mennyben, ezért bukásra ítéltetett. Mefisztó megvető kritikával illeti az Alkotót és dédelgetett teremtményét, az elbizakodott porszemet, amely értelemnek nevezi önnön fennhéjázó illúzióját, s embernek hívja magát. Olthatatlan tudásszomja, íme, Faustot is nyomorulttá és sóvárgóvá teszi; lázálmainak semmilyen tudomány nem szab határt, s immár emberfeletti szeretne lenni. Mefisztó fogadást ajánl az Úrnak, amelyben Faust lelke a tét. Az Égi Hangok elfogadják a kihívást, Mefisztó émelyegve hallgatja az aranyfürtös angyalkák negédes döngicsélését, s undorral hagyja el az eget. A Mennyei Seregek himnusza harsogva tölti be a mindenséget. A legnagyobb rejtély nem az, hogy az embert a véletlen valahová az anyag és a csillagkozmosz közepébe hajította, hanem hogy ebben a fogságban önmagunkban olyan gondolatokat ébresztettünk, amelyek elég hatalmasak ahhoz, hogy életünk semmiségét kétségbe vonjuk. I. FELVONÁS A filozófiai tanulmányaiban megfáradt Faust a frankfurti piactéren mulatozó polgárok színes forgatagát figyeli a távolból. Végül benne is föllobban a lelkesedés, és elhagyva komor celláját, az életvidám tömegbe vegyül. Ám leszáll az alkony, a város elcsendesedik, s a kihalt utcákon hirtelen újra egyedül találja magát mester és tanítványa.