Operabál '98 [antikvár]

részlet 50 ÉVE HALT MEG LEHÁR FERENC S4 flzXMl^^ Az „operett" szó, műfaji megjelölés először 1792-ben szerepelt egy színházi plakáton. Des Chaves A kis Orfeusz című művét hirdette Párizsban, amely a szó mai értelmében még nem is volt igazán operett, inkább amolyan habkönnyű vi-goperácska. A kifejezés állítólag Mozarttól származik, de máig érvényes tartalommal a kölni zsinagóga kántorának legkisebb fia, Jákob Eberst - vagy ahogy a világ megismerte: Jacques Offenbach -töltötte meg. És vitte diadalra végérvényesen, hiszen csúfondáros operettjeiben kora társadalmi visszásságait tette köznevetség tárgyává. Mint minden újdonságnak, ennek a műfajnak is bőven akadtak ellenzői a múlt század második felében, születése évtizedeiben. A párizsi Journal des Débats hírhedett zenekritikusa, Jules Janin például ezt írta: „Aki az operetten derülni tud, az önmaga lelki szegénységéről ad számot! Ez a műfaj mocsárba rántja a színművészetet!" A mi hazánkban sem talált a műfaj kedvezőbb fogadtatásra. A Bécsi Tudósító például ezt adta hírül egyszer: „A magyar képviselőházban Irányi Dániel a költségvetés tárgyalásánál tiltakozik az ellen, hogy operetteket játsszanak a Népszínházban. Az operettek ledér és sikamlós, valamint művészietlen fércművek, melyeket egyszer és mindenkorra száműzni kelllggNem ez volt az utolsó szamárság, ami elhangzott parlamentünkben.) írták és mondták mindezt akkor, amikor a zseniális Johann Strauss operettjeinek tapsolt szinte eufórikusán a császárváros. De Pest ezt a tapsorkánt még nem nagyon akarta meghallani. Ám a „ledér és sikamlós" fércművek idővel itt is, ott is meghódították a közönséget. Egyre több igényes, időtálló alkotás született a megvetett és leszólt műfajban. S lassan-lassan egyre nagyobb becsülete lett, olyannyira, hogy a világ legnevesebb operaénekesei sem érezték már rangon alulinak, ha operettet énekeltek. Sőt: akadt, aki egyértelműen átpártolt az operetthez, mint például az osztrák Richárd Tauber. Ő egyébként 1913-ban, huszonegy éves korában debütált az operaszínpadon Chemnitz városában, két év múlva már a berlini opera első tenoristája volt, harminc éves kora körül pedig világhírű művész. A Varázsfuvola Taminójától a Turandot Kalapig számos szerepet alakított, mindig és mindenütt nagy sikerrel. Harmincegy éves korában viszont nagy fordulat következett be az életében. A Berlini Staatsoper archívumában őrzött személyi kartonján ez áll 1923-ban énekelt szerepeinek felsorolása után: ging zur Operette - az operettbe távozott. Méghozzá Bécsbe, szülőhazájába és az operett fővárosába. Az már nincs föltüntetve a kartonon, hogy mindezt a legjobb barátja, egy Lehár Ferenc nevű operettkomponista kedvéért. Nem dőlt össze a világ, és nem ábrán-dult ki belőle senki. Nem „süllyedt" le az operetthezP az operett emelkedett fel hozzá. Lehár jó néhány operai igényű daljátékát kifejezetten neki írta. Ha nincs Tauber, szegényebb lenne a világ a Paganini, a Friderika, A mosoly országa és a Szép világ című Lehár-művekkel, amelyeket immáron „Tauber-operetteknek" neveznek a mester életművében. De hát ki is volt az a „könnyűzenész", aki „bűnbe vitte" a századelő egyik legjelesebb tenoristáját? Nos, kérem, Lehár Ferenc úgynevezett torniszterfiú volt. A Monarchiában így nevezték ugyanis a sűrű áthelyezések miatt vagabundéletet iélő katonai személyek gyermekeit. Ami a Jíivil ember számára szülőfalu, iskolaváros, kenyeret adó község, számukra az csupán egy-egy helyőrség volt. Lehár Ferenc tehát ilyen torniszterfiú volt, mivel apja - egy morvaországi parasztcsalád sarja - katonakarmesterként működött, csaknem egész életében. Amikor Ferenc nevű fia 1870. április 30-án megszületett, ő éppen Komáromban -»•!szolgált. No, nem sokáig: hamarosan Pozsonyba szólította a parancs, de ott sem melegedhetett meg. Ezután Sopronban, Kolozsváron, Budapesten, Prágában, Bécsben, Szarajevóban, Brassóban és újra Budapesten működött még, rövi- debb-hosszabb ideig. Az ifjú Lehár Ferencnek így az egész Osztrák-Magyar Monarchiára kiterjedő gyerekkora volt. Felnőve apja örökségébe látszott lépni: először ugyan hangversenymesterként szolgált Barmen-Elberfeldben, majd hegedűs lett Bécsben, de azután ő is katonakarmesterként működött Losoncon és Polában, az Adria partján. Zeneszerzésre még prágai konzervatóriumi növendék korában „bujtogatta" Antonin Dvorák. Bizony, nem kisebb ember, mint a cseh zene egyik legnagyobb géniusza, aki - mogorva ember lévén - igencsak fukarkodott a bátorításokkal és dicséretekkel. A biztatás termékeny talajra hullott: Lehár igen friss keringőkkel és indulókkal vétette magát észre, már húszesztendős kora táján. Losoncon és Polában operákkal is próbálkozott, de igazi műfajára csak 1902-ben, harminckét éves korában talált rá, amikor is a bécsi Theater an der Wien bemutatta A bécsi asszonyok című operettjét. És ma már köztudomású: Lehárt a műfaj nagy klasszikusai között tartják számon, harmincnál több operettjével - amelyek közül a Víg özvegy, a Luxemburg grófja, a Cigányszerelem, az Éva, a Cárevics, A mosoly országa és a Vándordiák ma is gyakran színre kerül a földgolyó operettszínházainak, sőt: operaházainak nagy részében - végérvényesen meghódította a világot.