Verdi 100. [antikvár]

f^e/iö)zönto1901 január 27-ének hajnalán a milánói Grand Hotel első emeleti lakosztályában Giuseppe Verdi örökre lehunyta szemét. A hírt mindenütt megrendüléssel fogadták, utolsó útjára háromszázezren kisérték el, a világ tudta, kit veszitett.Nem csak müveit játszották akkor már a föld valamennyi operaházában, de dallamait népdalként énekelték szerte a világon - és éneklik ma is - inkább, mint bármely valaha is élt komponistáét. A tudós szakma is letette a fegyvert. Hiszen eleinte berzenkedve és értetlenül fogadta a busetoi parasztgyerek sikereit, volt kritikus, aki kottapéldákkal illusztrált cikkben oktatta ki a maestrot, mit és hogyan kellet volna írnia. De a századfordulón ez már régen a múlté, a milánói konzervatórium, ahová rossz kéztartása miatt nem vették fel, akkor már az ö nevét viseli, s egykori ellenségei, akik az olasz művészet megrontásával vádolták, az öreg Verdi szolgálatába szegődtek és alkotótársai lettek.Halálakor a mélyben baljós erök készülődtek, nem sokkal később Európa lángba borult, s a század kegyetlensége a művészetet is megkeményítette. Ebben a dübörgésben Verdi hangja nemhogy elhalt volna, de egyre fontosabb számunkra. Nekünk, előadóknak jellempróba: ha alázat nélkül közelítjük, verkli-zeneként vicsorít ránk, ám ha teljes szívvel és tehetséggel szolgáljuk, messze magunk fó-lé röpít. Aki hallgatja, annak vigasztalás: pari siamo" énekli Rigoleno, s azonnal tudjuk, ez ránk vonatkozik, gyönyörködve botladozhatunk, gonoszkodhatunk és szenvedhetünk vele együtt. S ha csakeszünkbejut a va, pensiero", elfutja szemünket a könny, s bárhol csendül fel ez a kórus, on egy darabig újból él a remény és a hit az emberi szabadságban. Verdi valamennyi operája nagyszerű, s ha most is van még közöttük olyan, amely közönségünk előtt alig ismert, az biztos nem a müvek hibája.Sorozatunk az indító Requiem után ezekből az opusokból válogat. Bízzunk, hogy a fia életéért küzdő Francesco Foscari, az aggastyán dózse hiábavaló igyekezete a hatalom csúcsán éppúgy közel kerül önökhöz, mint a lányáért aggódó mantovai púpos tehetetlen vergődése a sárban. Tudjuk, hogy Luisa Miller méltán sorakozik Amélia és a Leonórák mellé, s reméljük, hogy örömmel fogják hallgatni az 11 fmto Stanislao magyarországi bemutatóját.Pál TamásmiL