Holló Barnabás szobrászművész [antikvár]

A művészettörténet tudománya gyakran dolgozik „restanciával". Talán azért is, mert a nagyobb időbeli rálátás segíti a hangsúlyok felismerését. Az egykor zavart okozó apró-cseprő ügyeket később már köd borítja, az életmű élheti önállósult karriertörténetét. A társadalom ez idő alatt akár világrengető fordulatokat is tehet, hatalmasságok válthatják egymást, változhat a világkép, az ízlés formálódik, a divat jön-megy - de egy klasszikusnak nevezhető, jó köztéri monumentum mindezeknek nem esik áldozatul! Holló Barnabás szobrászi hagyatékát együtt látva - bizonyára nem véletlenül - mondhatjuk: kiállták az idő próbáját. Alkotásaira ma is van igény: megindítóan szép lovas szobrai az aukciós házak keresett darabjai. Azon szerencsés művészeink egyike, akiknek az életében felállított valamennyi köztéri szoboremléke - az ő esetében egy kivételével - megmaradt, s ez igaz az anyaországiakra és a határokon kívül rekedtekre egyaránt.^ Ez a legtöbb, amit egy alkotóművész a sorstól kaphat! Holló Barnabás működésének időszaka (1890-1914) a „boldog békeidőkre" esett. A tragikus kimenetelű szabadságharc utáni kiegyezés 1867-től gazdasági pezsgést hozott, ami a művészeti életben is éreztette jótékony hatását. Budapest pár évtized alatt világvárossá fejlődött, de sem a fővárosban, sem vidéken nem létezett olyan szobormű ebben a korszakban, ami a magyar identitást kifejezte volna. Ahogy az irodalmunkban helyet kapott az eredetmítosz, jogos igény mutatkozott annak képzőművészeti megfelelője iránt is. Az öntudatra ébredés sok szép hiánypótló feladat elé állította művészeinket, bőséggel adódott szobrászati teendő, sok volt a kiírt pályázat és a felkérés.