Pátkai Ervin [antikvár]

három, a művészet lényegét érintő kérdést szeretnék kissé elmélyíteni: a művészi alkotás, a műalkotások Integrációja és a monumentalitás kérdését. Akadhat persze, ki úgy véli, egyik sem kapcsolható közvetlenül az «új városok» problémaköréhez; de hadd mondjam, mindaz, mit ezekről a fogalmakról gondolok és vallok, befolyásolta választásaimat és döntéseimet a «Pavé-Neuf» negyedben végzett munkámban. A művész egyéni látással lép a világ elé: ez a gyümölcse elmélkedéseinek az emberről és a világról. Módszerei mások, mint a tudósé vagy a bölcselőé: kutatásának célja az ismeretlennek megfejtése. A művészi alkotás két úton járhat. Az egyik kívülről, az érzékszervek segítségével közelíti meg a valóságot. A másik mintegy belülről igyekszik a titok mélyére hatolni. Hogy világosabb legyek, példával élek: az almáéval. Kézbe véve látjuk színét, szabálytalanul kerekded formáját. Vágyunk támad, hogy simogassuk, hamvát letöröljük, megszagoljuk. De amikor külsejét megismertük, kíváncsiak vagyunk arra is, mit rejteget bévül. Fölvágjuk hát, s tüstént feledjük első képzetünket: érdekesebb, bonyolultabb és titokzatosabb ez a második aspektus. Az alma héja a gyümölcs húsának burka: az meg a magházat rejti magában. Valójában valami hasonló misztériumnak vagyunk részesei, mint hajdan az egyiptomi papok, kik menetben vonultak nagyobb termekből egyre kisebbekbe, napfényesből homályos sejtelműbe, hogy a templom legmélyén, a szentélyben helyezzék le az istenség szobrát. Vaksi, mikroszkópon vizsgálódó szemléletünk egy időre feledtette vélünk a tágasabb, globális látomás vágyát, igényét! Ám ha egyszer mégis visszatérünk az utóbbihoz, az sem lesz már a régivel azonos, elvégre időközben egyet s mást megtudtunk a misztériumból is. A művészi alkotást mindkét látomás táplálja. Az egyik, mely formai kutatásával a világ külső arculatát akarja fölmutatni, a formák leegyszerűsítésével, a vonalvezetés tisztaságával és szépségével a dolgok lényegét megragadni. Brancusit, Arpot, Henry Moore-t mondanám rá példának. A másik a létezés bensőségébe kíván behatolni, megigézetten a műben mását adni az univerzum bonyolultságának és a szellem misztériumának. Egy példával: Keményre hivatkoznék emitt. A másik kérdés az ún. «integrációé», beillesztésé. Divatos kérdés ez napjainkban; én most úgy értem: hogyan lehet «integrálni», «beilleszteni» a műalkotást az építészetbe. így értem, de tüstént ellenzem is. Mert szerintem nem két, külön mozzanatról van szó: nem választható el egymástól a művész és az építész elképzelése: együtt, szervesen, párhuzamosan kell nékik dolgozniok. Elvégre a fa is magában hordja a princípiumot, mely ágaim tavasszal lombkoronát csal elő. A Bauhaus nagy tévedése éppen az volt, hogy a festészetet és a szobrászatot az építészet szolgálatába akarta állítani. Ennek eredménye az lett, hogy sajátos szerepeiket kisajátítva, mindkettőt bekebelezte az építészet. Én viszont úgy vélekedem, hogy a föstött vagy faragott műalkotásnak saját jelenlétét joga van hirdetnie. Nem «beilleszkedni» egy gyakorta önálló léttel, vonással nem is rendelkező konstrukcióba, hanem éppen annak értelmet adni, azt bűvkörébe vonni, a művészi látomás előjogát biztosítani a nemegyszer hétköznapi