A dal mesterei V. [antikvár]

"A dal mesterei" első három kötete a kezdő énekesek számára kívánt tanulmányi anyagot nyújtani. A magasabb évjáratoknak megfelelő IV., V. és VI. kötet, közvetlenül az első kötet anyagához kapcsolódva, a korai bel canto irodalmának szemelvényeit tartalmazza. E korszak kezdete a XVI. század második felére nyúlik vissza. A monodikus dal-stílus ekkortájt kapott erőre (Caccini, Monteverdi). Gerince a XVII. századra esik. A dalszerű elemek ekkoriban inkább az operán belül áriákként élnek tovább. A dal újabb fellendülése a XVIII. század első felére esik. Az ezt követő idők „Lied"-jének érzelmes, elvontabb alakja mellett továbbra is virágzik a könnyed, játékos francia chanson és az olasz canzone irodalma. Ennek a magasrendű vokális kultúrának fő jellegzetessége a végletekig csiszolt melodikus stílus és a dallam varázsának minden szépségét felidéző előadói kifejezésmód. Itália földjén termett s ott hozta legszebb virágait. Az olasz nagymesterek művészete ihlette a korabeli német, angol és francia vokális stílust is. Fénye ráragyog a barokk zenére és a klasszikusok dalirodalma tükrözi vissza. A IV., V. és VI. kötetben összeválogatott anyag a nálunk jelenleg hozzáférhető gyűjteményekben feltehetően javarészt eredeti hangfekvéseknek megfelelően, kötetenként magas, közép és mély hangfajtákra elosztva kerül közlésre. Ez az elosztás azonban nem jelent merev elhatárolást. Míg a különböző opera- és oratórium-áriák jórészt szerepek lévén, általában bizonyos meghatározott hangfajtákat képviselnek s így nem transzponálhatok, addig a dalokat efféle meggondolások kényszere többnyire nem köti. Ekként a szoprán és tenor énekes - esetleg még transzponálás szükségessége nélkül is - alkalmas dalokra lelhet a középhangoknak megfelelő V. kötet anyagában. A mezzo és bariton szintén találhat hangjának megfelelő szemelvényeket a megelőző IV., sőt a sajátját követő VI. kötet dalai között is. A mély hangok számára is akad egy-két mű a középfekvés kötetében. Az átmeneti hangtípusokkal akkoriban kevésbé számoltak. Az áriák és dalok kottába rögzített ambitusa ritkán érintette az egyes hangfajták szélső határait. A hangterjedelem az akkori idők gyakorlata szerint az énekes egyéni alkatának, adottságainak megfelelően a dallam variálásával, kolorálásával bővülhetett. Virtuozitását az előadó a kadenciákban csillogtatta. A különböző gyűjteményekből és kiadványokból átvett művek, részben pedagógiai céljuknak megfelelően, némi kiegészítéssel és változtatással kerültek köteteinkbe. E, lényegükben külsőleges módosítások nem szorítkoznak csupán a légzés - és ezzel együtt a frazeológia - jelölésére, kötőívekre és a legszükségesebbnek mutatkozó tempó, dinamikai és agogikai jelekre, hanem kiterjednek a zongoraszólam néha kissé elnagyoltan, máskor túlméretezetten kidolgozott számozott basszusának itt-ott szükségesnek mutatkozó változtatására is. Ezekből két dal: a 28. és 30. zongorakíséretének helyesbítése Hegyi Erzsébet munkája. Nem lévén lehetőség az eredeti példányok tanulmányozására (távoli könyvtárak féltett kincsei azok!), tiszteletben tartva az átvételek hitelességét, az efféle módosítások kizárólag az előadói gyakorlat szempontjait szolgálják. A zene csorbítatlanul az eredeti. A többféle kiadás összevetése, s a közülük való válogatás is számos stílusproblémát vetett fel.