A dal mesterei VI [antikvár]

Bevezető „A dal mesterei" első három kötete a kezdő énekesek számára kívánt tanulmányi anyagot nyújtani. A magasabb évjáratoknak megfelelő IV., V. és VI. kötet, közvetlenül az első kötet anyagához kapcsolódva, a korai hel canto irodalmának szemelvényeit tartalmazza. E korszak kezdete a XVI. század második felére nyúlik vissza. A monodikus dal-stilus ekkortájt kapott erőre (Caccini, Monteverdi). Gerince a XVII. századra esik. A dalszerű elemek ekkoriban inkább az operán belül áriákként élnek tovább. A dal újabb fellendülése a XVIII. század első felére esik. Az ezt követő idők „Lie(i"-jének érzelmes, elvontabb alakja mellett továbbra is virágzik a könnyed-, játékos francia chanson és az olasz canzone irodalma. Ennek a magasrendű vokális kultúrának fő jellegzetessége a végletekig csiszolt melodikus stílus és a dallam varázsának minden szépségét felidéző előadói kifejezésmód. Itália földjén ter-m.ett s ott hozta legszebb virágait. Az olasz nagymesterek művészete ihlette a korabeli német, angol és francia vokális stílust is. Fénye ráragyog a barokk zenére és a klasszikusok dalirodalma tükrözi vissza. A IV., V. és VI. kötetben összeválogatott anyag a nálunk jelenleg hozzáférhető gyűjteményekben feltehetően javarészt eredeti hangfekvéseknek megfelelően, kötetenként magas, közép és mély hangfajtákra elosztva kerül közlésre. Ez az elosztás azonban nem jelent merev elhatárolást. Míg a különböző opera- és oratórium-áriák jórészt szerepek lévén, általában bizonyos meghatározott hangfajtákat képviselnek s így nem transzponálhatók, addig a dalokat efféle meggondolások kényszere többnyire nem köti. Ekként a szoprán és tenor énekes — esetleg még transzponálás szükségessége nélkül is — alkalmas dalokra lelhet a középhangoknak megfelelő V. kötet anyagában. A mezzo és bariton szintén találhat hangjának megfelelő szemelvényeket a megelőző IV. sőt a sajátját követő VI. kötet dalai között is. A mély hangok számára is akad egy-két mű a középfekvés kötetében. Az átmeneti hangtípusokkal akkoriban kevésbé számoltak. Az áriák és dalok kottába rögzített ambitusa ritkán érintette az egyes hangfajták szélső határait. A hangterjedelem az akkori idők gyakorlata szerint az énekes egyéni alkatának, adottságainak megfelelően a dallam variálásával, kolorálásával bővülhetett. Virtuozitását az előadó a kadenciákban csillogtatta. A különböző gyűjteményekből és kiadványokból átvett művek, részben pedagógiai célúknak megfelelően, némi kiegészítéssel és változtatással kerültek köteteinkbe. E, lényegükben külsőleges módosítások nem szorítkoznak csupán a légzés — és ezzel együtt a frazeológia — jelölésére, kötőívekre és a legszükségesebbnek mutatkozó tempó, dinamikai és agogikai jelekre, hanem kiterjednek a zongoraszólam néha kissé