Az egyházi ének története [antikvár]

A himnológia (régi írásmóddal: hymnologia) elnevezés görög eredetű (hymnon: himnusz, dicsőítő ének; logosz: ige, szó, beszéd, tudomány), magyarul himnusztannak fordíthatók, a mi esetünkben: az egyházi énekkel, a gyülekezeti énekléssel foglalkozó tudományág. A keresztyén ó- és középkorban a himnusz a közhasználatban strófás liturgikus és félig tragikus éneket jelentett. Szűkebb értelemben az ún. officium (= istentisztelet) keretében alkalmazott himnuszok csoportja játszott nagy szerepet izostrofikus és -szillabikus felépítésénél fogva. Különösebb súlyt Ambrosius tevékenysége révén nyert a 4. században, s milánói négysoros-jambikus változata terjedt el leginkább. Bár fejlődésének néhány kérdése még tisztázásra vár, az eddigi eredmények erős népzenei hatásról tanúskodnak mind dallam, mind ritmus, illetőleg szöveg és dallam viszonyának tekintetében. A 19. és 20. században kiadványokban s a műfajt tárgyaló munkákban, többek között Ulysse Chevalier, Guido Maria Dreves, Bruno Stäblein, Carl-Allan Moberg, Ugo Sesini, Giuseppe Vecchi, Walter Lipphardt tevékenysége folytán. A magyar himnuszirodalmat és -kiadást elsősorban Dankó József, Radó Polikárp, Rajeczky Benjámin és Papp Géza képviseli.