Budapesti Fesztiválzenekar 2015-16 [antikvár]

Részlet: A MŰVEKRŐL MOZART UTOLSÓ ÉVE Mozart életrajza és műveinek recepciója között ellentmondás feszül: míg a zeneszerző alig 35 évre szabott élete a romantizáló irodalom szerint a magát idő előtt elemésztő zseni sorsát példázza, utolsó kompozícióira a beérkezett tökéletesség mintapéldáiként szokás hivatkozni. Akkor tehát Mozartot talán mégis éppen a megfelelő pillanatban ragadta el - mint a halotti anyakönyvben olvasható - "heveny köleshimlő", hiszen három évtized alatt bejárt művészi pályájának tetőpontjáról már amúgy sem lett volna merre továbbhaladnia? Feltűnő mindenesetre, hogy az elemzők az utolsó évek darabjaiban számos olyan jellegzetességét vélnek felfedezni, amelyeket, ha nem ismernénk a szerző születési évét, éppenséggel egy karakteresen "kései" stílus jellemzőiként említhetnénk. Egyfajta letisztult és (a szó jó értelmében) gátlástalan egyszerűség sugárzik e művek számos részletéből, amelyet a "kései stílus" immár igencsak terjedelmes szakirodalma többnyire a pályájuk végéhez közeledve lassacskán a halál gondolatával is megbékélő, idős mesterekkel asszociál. Mint Molnár Antal éppen a ma este is felcsendülő A-dúr klarinétversenyről írva találóan megfogalmazta: "Van a mozarti életműnek egy utolsó szakasza, melyben a leszűrt tökéletességnek olyan rétege fogad, amelyben mintha tiszta művészi oxigént lelnénk. (...) Nem kell röstellni - más is úgy jár velük -, az ilyen remek hallatára tehetetlenül bámul az esztéta, mintha valami mesebeli csodára ébredne, és nem hinne a fülének. Amikor a kézenfekvő legtermészetesebb egyszerűség egyúttal a legmagasabb rendű, legtöbbet sugalló tökéletesség: ez kelti a csoda érzését." Kevésbé misztikusan fogalmazva persze "csoda" helyett éppannyi joggal beszélhetnénk Mozart kivételes, évtizedek alatt felhalmozott mesterségbeli tudásáról is. Hiszen az egyszerűség hatását (vagy inkább illúzióját) éppen az kelti, ahogyan az egyes kompozíciós elemek egyensúlyt tartanak: egyik sem hág a másik nyakára, miközben a maga súlyával mindegyik hozzájárul az összhatáshoz. A hallgatót pedig végső soron olyasfajta érzés fogja el, mintha egy óriás tenyerén ülne, tökéletes biztonságban - még ha a lábai alatt háborgó hangtenger hullámai egy-egy drámaibb pillanatban már a talpát nyaldossák is.