Hangfogó nélkül... [antikvár]

Sergio Failonit, a budapesti zenekultúra pillérét, a csodálatos karmestert a magyar zenekedvelőknek nem kell külön bemutatnunk, de Failoni, mint író, még nem annyira ismert, hogy, amikor most másodszor jelenik meg saját írásművével az olvasóközönség ítélőszéke előtt, egyetlen szó nélkül haladjunk el e tény mellett. Amikor egy-egy művészi kiválóság tőle látszólag idegen területre kalandozik át, rendszerint d'Ingres hegedűjére gondolunk, sőt a rosszmájúbbak megkockáztatnak némi gúnyos elmésséget is, ami szerzőnk esetében így hangzanék: „Failonit a muzsikusok kiváló írónak, az írók viszont remek zenésznek tartják." Fentiek előrebocsátása után mi, akik nem vagyunk céhbeli zeneértők, csak azt tartjuk, hogy zene nélkül nincs tökéletes harmónia, ellenben az írás minden műfajában hivatásunknál fogva otthon vagyunk, Sergio Failonit teljes mértékben a magunkénak valljuk, bár tudjuk, hogy zenei életünk mennyire határozottan és büszkén sorolja őt élvonalbeli tagjai közé. Ezért a fentidézett rosszindulatú elmésséget az ő esetében eleve visszautasítanánk, annál is inkább, mert az csak olyan emberekre alkalmazható, akik kapkodva keresik útjukat, igyekeznek a középszerűség színvonala fölé emelkedni, de sikertelenül, mert valódi értéket semminő téren sem tudnak alkotni...