Bővebb ismertető
1966 szeptemberétől 1967 júniusáig minden hónapban más-más zeneszerzővel folytattam beszélgetést a Magyar Nemzeti Galéria előadótermében. Szerettem volna felhívni a figyelmet egy zeneszerző generációra. Az országhatáron túl is sikereket arattak már, nagyközönségünk mégis keveset tud róluk. Bíztam abban, hogy akadnak olyanok, akik nemcsak a klasszikus és romantikus, hanem a legújabb zene iránt is érdeklődnek. Alkalmanként 40-60 ember volt kíváncsi arra, mint mond önmagáról, műveiről, alkotói módszeréről, mestereiről, kortársairól, korunk kérdéseiről a magyar zene néhány mai képviselője. A beszélgetéseket hangszalagra vettem, de az onnan szórói-szóra leírt szöveg nem lett volna; alkalmas a kinyomtatásra.
A beszélgetéseket olvasásra szánt interjúvá kellett átalakítani. Arra törekedtem, hogy megőrizzem az egyes beszélgetések sajátos légkörét, de befejezzem az indulat hevében sokszor befejezetlenül maradt mondat-sorokat. Igyekeztem visszaadni a szerzők egyéni beszédstílusát. Hogy sikerült-e? Tény, hogy egyetlen szerző sem vette észre az igazításokat. Sőt, az is előfordult nem egyszer, hogy ha a már általam átírt szövegrészt a szerző jelenlétében módosítani akartam, éppen a szerző ragaszkodott hozzá, mondván: ne változtassuk meg az „eredetit".
A beszélgetések végső formáját a szerzőkkel együtt alakítottam ki. Hetekig jártunk egymáshoz. Kerestük a legmegfelelőbb kifejezéseket. író emberek bizonyára hamarabb találtak volna rá.
Mi nem is biztos, hogy mindig rátaláltunk. De amit mondtunk, amit leírtunk, azt vállaljuk! Mi fűzi egymáshoz Bozay Attila, Durkó Zsolt, Kocsár Miklós, Kurtág György, Láng István, Lendvay Kamilló, Papp Lajos, Petrovics Emil, Soproni József, Szokolay Sándor és ama 10-15 zeneszerző munkásságát akikkel, sajnos, nem állt módomban a nyilvánosság előtt beszélgetéseket folytatni?