Hector Berlioz emlékiratai I-II. [antikvár]

A múltban közzétettek s hébe-korba közzétesznek rólam még manapság is életrajzi adatokat, ezek közt oly sok a tévedés meg a pontatlanság, hogy végül is az a gondolatom támadt: magam írom meg azt, ami munkás és nyugtalan életemből a művészet barátainál némi érdeklődésre tarthat számot. Visszapillantó vizsgálatom alkalmat ad egyúttal arra is, hogy pontosan ismertessem azokat a nehézségeket, melyek korunk zeneszerzőit kísérik pályájukon s hogy néhány hasznos tanulsággal szolgáljak nekik. Jó néhány éve közzétettem már egy könyvet, amelynek kiadása elfogyott s amely elbeszélések és töredékes zenebírálatok társaságában utazásaim egy részének azt az óhajukat, hogy dolgozzam át és bővítsem ki e rendszertelen följegyzéseket. Hibát követek el, amikor engedek íme e baráti óhajnak, nem tévedek azonban az effajta munka jelentőségét illetően. Számomra kétségtelen, hogy a közönséget alig nyugtalanítja, mi az, amit cselekedhettem, érezhettem, gondolhattam. Zeneművészek és zenekedvelők egy kis köre azonban nyilvánvaló érdeklődéssel tudakolta ezt s így jobb, ha megmondjuk nekik az igazat, semmint ha tűrjük, hogy higgyék a valótlant. Legkevésbé sem szándékom egyébként, hogy könyvemmel kezemben jelenjek meg Isten színe előtt, s hogy magamat az emberek legjobbikának nyilvánítsam, sem pedig, hogy vallomásokat írjak. Nem mondok el mást, mint ami nekem úgy tetszik majd, hogy elmondjam. Az olvasó pedig, aki megtagadja tőlem a feloldozást, szigorúságával alig bizonyul majd igazhitűnek, hiszen csak a bocsánatos bűnöket fogom bevallani.