Ligeti György [antikvár]

Bevezető megjegyzések 5 Aki Ligeti műveivel zenetudományi szempontból kíván foglalkozni, kétféle módszertani problémával találja szemben magát: egy általánosabb jellegűvel, mely a komponista zenei nyelvezetére vonatkozik, valamint egy sajátos nehézséggel, mely a zeneszerző egyéniségéből fakad. Ligeti többször is mélyrehatóan nyilatkozott műveiről, zenei stílusáról és esztétikai nézeteiről, mégpedig olyan szellemes módon, olyan metaforákban gazdag nyelvezeten, hogy az erősen hatásuk alatt álló „exegéta" aligha tudja elkerülni a komponista által kijelölt (helyes? hamis?) nyomokon követését. A zeneszerző önértelmezése kétségkívül fontos forrás, melyet nem lehet figyelmen kívül hagyni. Én mindenesetre nem fogom elmulasztani, hogy Ligeti szép metaforáinak némelyikét ne használjam és ne fejlesszem tovább, kivált ha művészi egyéniségének alapvető vonásaira utalnak (lásd elsősorban a Szinesztézia című fejezetet). Amennyiben a komponálás, jelen esetben Ligeti zeneszerzői működése, történelmileg jelentős tevékenység, úgy az messze túlmutat a komponista egyéni tudatán. Arról van hát szó, hogy megpróbáljuk körvonalazni egy ilyen tevékenység pszichológiai, szociálpszichológiai és szociológiai feltételrendszerét. Nem léphetek fel azzal az igénnyel, hogy e feladatot jelen tanulmányomban megközelítőleg alaposan elvégezzem; csupán néhány lényeges szempont felvetésére szorítkozom. Mindezt egyfajta módszertani pluralizmus segítségével teszem, mely az egyetlen üdvözítő módszerhez ragaszkodó puristák szemében szinte szélhámosságnak tűnhet. Már többször megállapítást nyert, hogy a zenetudomány hagyományos leíró módszerei Ligeti zenéjének taglalásakor nem sokat segítenek. A Ligeti-szakirodalom áttekintésekor viszont kitűnik, hogy mindezidáig nem történt egyetlen többé-kevésbé szisztematikus kísérlet sem a megfelelő módszerek kidolgozására. Megkísérlem hát felvázolni Ligeti zenéjének azon sajátosságait, melyek a hagyományos módszerekkel történő leírásnak ellenállnak; bemutatok néhány lehetséges alternatív eljárást, valamint azok alkalmazását. Nem az egész életmű kimerítő elemzését tűzöm ki célomul, hanem néhány jellegzetes kompozíciót veszek nagyítólencse alá. Az alkalmazott módszerek szükség esetén kifejezetten strukturális (rendszer- és folyamatelméleti) vagy inkább tartalmi (kommunikációelméleti és pszichológiai) jellegűekre oszthatók. (Ami viszont nem jelenti azt, hogy a „strukturális" módszereknek ne lennének tartalmi vonatkozásai, illetve a „tartalmi" jellegűek ne tennének lehetővé szerkezeti megállapításokat.) Utóbbi állításom illusztrálására nem a Le Grand Macabre-X