Mítosz és valóság [antikvár]

GONDOLATOK A SZÉKELY HIMNUSZRÓL Himnusz - van-e nyelvünknek magasztosabb zöngéjű szava? Akár leírjuk, akár kiejtjük ünnepélyes hangulatot, nemes érzelmeket gerjeszt mindenki számára, annak is, aki etimológiájáról vajmi keveset tud. Talán nem tévedünk, ha kijelentjük, hogy a székely himnuszra vonatkoztatva, az előző mondat posztulátum-értéke - tekintetbe véve bizonyos bocsánatosnak remélt elfogultságokat -, még fokozottabban érvényes. Induljunk ki mégis a szó lexikoni meghatározásából, hogy a fogalom pontosan cizellált definíciójának birtokában tovább gombolyíthassuk a kérdéskörhöz szorosan kötődő' gondolatfüzéreket. Mert már a legszűksza-vúbb, egykötetes lexikonok is - például az Akadémiai Kiadó (Bp., 1968) Kislexikona - így határozza meg: „himnusz: eredetileg vallásos jellegű, imaszerű költemény. Ma az államok nemzeti dala". A Magyar értelmező' kéziszótár valamivel részletezőbb, de korántsem túlbeszélő'. Hadd idézzük lényegre törő', tömör szócikkét: „főnév 1. (Nemzeti) himnusz: megzenésített költemény, amelyet ünnepélyes alkalmakon a nemzet tiszteletére játszanak, énekelnek. 2. Irodalomtudomány: Istenséget, eszmét stb. magasztaló költemény, ének: középkori himnuszok; a szabadság himnusza (nemzetközi szó: latin közvetítéssel a görögből vettük át)".