Nyibaizmus [antikvár]

Részlet: "Amióta elhatároztam, hogy könyvet írok magamról - és természetesen rólatok is, akik körülvesztek -, azóta is azon gondolkodom, hogy tulajdonképpen ki vagyok én? Még csak nem is sejtem. Lehet, hogy kettő vagy talán több énem van? Hogyan is kezdődött, amire még visszaemlékszem? Legelső gondolataim azok voltak, hogy mindig az anyám mellett szerettem volna lenni, mert annyira betegesen ragaszkodtam hozzá, követtem mindenhová. Ő meg így, négy nővér után csak úgy szólított: kisfiam. Aztán egyre jobban kezdett megnyílni a világ körülöttem és rádöbbentem, hogy mennyi rossz cselekedetet lehet elkövetni az életben. Nem lehet mindig csak az édesanyám szoknyája mellett üldögélni. Amikor próbáltak óvodába szoktatni, eleinte még édesanyám vitt, de szó szerint vitt, mert húzni, vinni kellett, mivel nem voltam hajlandó ott megmaradni. Később testvéreimre hárult ez a feladat. Féltem ettől a világtól, talán nem voltam annyira körülrajongva. Mindenféléket kitaláltam, hogy hogyan lehetne nem elmenni az óvodába, de egyszer csak majdnem beálltam a sorba. Az egyik nagy emlékem, amiről a Postás a haverom című dalban említést is teszek, hogy a lavórból a szappanos vizet mindig kiittuk. Ez talán nem jut eszébe mindenkinek. Hát igen, míg mások szaladgáltak, addig én őrülten rohangáltam és minden lében kanál voltam. A szünet végére igencsak megizzadtam, és nagyon szomjas lettem. Ez nem az a világ volt, amikor az ember csak úgy szól az óvó néninek, hogy nagyon szomjas lett és kér egy pohár vizet. Mindig arra vártam, hogy majd kiteszik a hokedlit és rá a kopott lavórt és akkor elhangzik: Kézmosás! - Akkor mindenki törtetett, hogy első legyen, de ez nem mindig sikerült. Már szappannal belemosták a kezüket, de nagyon szomjas voltam, azért ittam belőle, amennyit csak tudtam. Volt, hogy nem esett annyira jól."