Önarckép - álarc nélkül 1930-1966 [antikvár]

Részlet Nagyapám fogta a kezemet, sétált velem Nagybecskerek utcáin, közben fütyörészett, ami pedig igazán nem illett gyönyörű hófehér hajához s ama méltóságteljes hivatalához, amelyet a Vajdaság szépnek nem mondható városában betöltött. A katolikus nagytemplom egyházkarnagya volt, tizenegy gyermek apja, a karzaton összegyűlt kórus nőtagjainak bálványa, kitűnő muzsikus; beszélt németül (valahonnan Ausztriából került ide a századforduló tájékán), szerbül egyáltalán nem, pedig a trianoni döntés utáni tizenéves Jugoszlávia immár Petrovgrádnak nevezett járdáján esett meg ez a séta, amikor is kedves unokájának rontott egy hatalmas (?) kutya; megharapta az oldalamat, bizonyára / ordítottam, Ópapa felkapott, rohant velem a közeli kórházba, ahol beoltottak; itt is bőghettem egy sort, aztán hazavitt. A többire nem emlékszem. A harapás helye még harminc-negyvenéves koromban is jól látszott, három-négy centiméternyi fehér csík őrizte egyik első emlékemet az életre eszmélés eme korai fázisából. Hároméves lehettem, Weninger József sokadik unokája, hatodik gyermekének, Erzsébetnek elsőszülött fia, kinek apja kezdő tanárként ismerkedett meg az osztrák-szlovák vegyes házasságból született magyar gimnazista leánnyal, akit (valószínűleg) szerb nyelvre és irodalomra tanított a petrovgrádi iskolában.