Önarckép - álarc nélkül [antikvár]

1.Jókedvű hősködést, kamaszos hevülettel felfűtött drámákat, olykor tragikus jelenetsorokat idéztem magam - és az olvasó - elé, arra a kútkávára görnyedve, amelyről az emberfia rápillanthat saját múltjának hol zavaros, hol tisztán tükröződő vízfelületére, csak sejtvén azt a mélységet és feneketlenséget, amelyről századom bizonyára legnagyobb regénycsodájából szerezhet tudomást, kinyilatkoztatást és megrendülést: a Thomas Mannéból. Kutakodni, emlékezni, felfedezni, okokat keresni, értelmezni viszont mindenki szeret, de a látászavarok, a butaság, az ítéletalkotás befolyásoltsága, az érzelmek kaotikus rendezetlensége, az önismeret elfaj-zása vagy nemléte pokoli karnevált zúdít a nyakunkba. Olyan németalföldi haláltáncvíziókat, ahol a maszkok és álarcok sokaságán alig győzünk csodálkozni. Rámeredünk a múzeumok valamelyik festményére: hosszú tízperceken keresztül próbáljuk identifikálni a kisebb-nagyobb szörnyeket, ördögöket, válogatott kínzásokat, majd megpendül bennünk egy halk és egyre erősödő hang: mi tán jobbak vagyunk? Szebbek, becsületesebbek? Nem érzünk-e révült, elfajzott gyönyörűséget mások kudarcainak, bukásainak, fájdalmainak láttán? Éppoly tétován és dermedten állunk az egyszerűnek csúfolt mindennapok tébolyában, mint a képtárak mesterséges, affektált csendjében, a ragyogó fényű parkettákon.5