The Rolling Stones - A nagy durranás [antikvár]

ff ELOSZD Űdvöziöbeszédet is lehetne mondani a Rolling Stones érkezése alkalmából, ám ez megtörtént 1995 nyarán, amikor először jártak itt. (Mi lett volna '65-ben vagy '76-ban?) Egy erre a célra felállított sátorban találkoztak a zenekar tagjai a gondosan kiválogatott nobilitásokkal. (Politikusok, bankárok, pár veterán zenész, köztük Presser, Freinreisz, Zorán és én.) Mulatságos volt nézni, ahogy a Három Gáborok (Demszky, Fodor, Kuncze) beszélgettek Jaggerrel. Vajon a protokolláris három perc alatt mire juthattak? A zenekar minden tagja kezet fogott velünk, és amíg a Gáborok Micket tájékoztatták a magyar politikai elit valamiféle(?) progresszív elkötelezettségéről, sikerült Keithnek átadnom az 1982-ben megjelent Stones-könyvemet. Pár szót váltottunk is. Ezeket most közreadom. Keith: Te írtad ezt? - majd belenézett. - Miféle nyelv ez? Hobo (kivételesen angolul, az akcentus leírhatatlan): Hungárián. De a dalaidat én énekelem magyarul. (Arra nem emlékszem, hogy ezt hogyan sikerült kinyögnöm.) Keith: Lefordítottad őket? (Ekkor vettem észre, hogy ez felkeltette érdeklődését Ugyanis a nekem vállig érő rockrém nevetve elkezdte csapkodni a hátamat. Presser, mint megdöbbent mentőangyal, segítségnyújtásra készen, fuldokolt a nevetéstől.) A Kövek kigurultak a sátorból, engem pedig a színpadra vittek, ahol az előzenekar, Takáts Tamás bandája játszott, és már többször szólítottak. A közönség egy része hangosan szidott, mert a Hobo Blues Bandet akarta látni. Lenyomtam a Mannish Boyt és a Tobacco Roadot, majd megkerestem az engem (akkor 32, ma már 44 éve) megillető helyemet a közönség sorai között. Az ember gyermekként álmodik, később megpróbálja megvalósítani az álmait. Nekem kissé későn sikerült mindez, 19 voltam, amikor először hallottam a Stonest, 21 éves, amikor Mick Jagger akartam lenni, s 31 évesen láttam őket először. Ennek hatására hobbiból zenekart alapítottam 33 éves koromban, és azt hittem, én vagyok a magyar Mick Jagger. Magyarul énekeltem a számait, és utánoztam önfeledten. Nem számítottam sikerre, nem érdekelt, hogy néhány zenész kinevetett. (Máig így van.) A közönség azonnal elfogadta. Mivel szerettem a verseket, a fekete bluest, és saját gondolataim is voltak, az első saját dalommal (Othello blues) más útra tértem. A Stones-dalok előadását a szöveget értelmezve valósítottam meg. Ezek eltértek Jagger interpretációjától - Gimme Shelter, Sympathy For The Devil, Jumping Jack Flash, Midnight Rambler-, de máig műsorunk részei. „Hűséges vagyok, hát nevetséges. Az ismeretlen szövetséges" - írtam több mint húsz éwei később - Blues Jim Morrisonnak, 2001 -, és ez ma is így van. Tiszteletemet leróttam egy könyvvel (1982) és egy albummal (Kövek az útról, 1997). Első kislemezünkön is egy hálaadó imádság kapott helyet (Rolling Stones blues, 1980). Ha most lesz fogadás, arra már nem hívnak meg, nem is várom. Más idők járnak, más emberek tartják a markukat. De ott leszek a helyemen, az emberek, a családom és a barátok között, valahol hátul Angélával - nem azért ez a neve, mert a Stones dala is Angiéi I! - és figyelem őket. Tapsolni sem szoktam, csak szívom magamba a zenét és az energiát, ami nem fogy. Meghajtom a fejem előttük, nyilván titokban elérzékenyülök - tudják, az ilyen romantikus vén marhák - csodálva