"Trombita, rézdob, tárogató..." [antikvár]

Előszó Trombiták, dobok zöngeni kezdének, Rettenetös sivalkodások levének, Az kőfalak ostromképpen esének. Hullának, halának, ott nagy sokan veszének. Tinódi Sebestyén: Szitnya, Léva, Csábrág 385-388. sor A török zenekultúra évszázadokon át az európaival párhuzamosan, jóllehet saját útját követve fejlődött. A török népek hagyományos hangszerei és dallamai mellett az arab-perzsa kultúrkör magas szintű, akadémikusan szigorú zeneelméletét is beépítette saját, joggal „klasszikusnak" nevezhető muzsikájába. A keresztények, s így a magyarok is azonban főként a törökök hadizenéjével ismerkedtek meg, melyet kénytelen-kelletlen hallgathattak a csatamezőkön. Érzékeny füleiknek kezdetben igen kellemetlenül csengett a „pokoli lárma", amit a hit harcosai keltettek: „mintha farkasok és kutyák kísérete mellett disznók röfögnének".' „Két török lovagolt elöl, egyikük hadidobbal, a másikuk schalmey-jel Végül sok zenész következett dobokkal és schalmeyekkel Ez a hitvány zene a törököknél a mai napig nagy becsben van" - írja 1619-ben Michael PRjETORIUS, korának egyik leghíresebb zenei szakembere." Nem kevésbé lesújtó Henry Howard véleménye sem: „A hangszerek pedig, amit a katonák a legtöbbre becsülnek, a legáthatóbb és sivítóbb hangú trombita, ami csak létezik, s egy dudaszerű hangszer, olyasmi, mint amilyennel a zsibvásárban a majmokat kísérik, más kellemetlen hangú sípokkal és oboákkal, s mindezek hangja talán legközelebb a mi legrosszabb városi zenészeinkhez áll".^ E megtisztelő szavakra a budai pasa zenészei ihlették a derék angol utazót. Persze mindig akadtak olyanok, akiknek kedvére volt ez a muzsika. Christopher Neitzschitz „trombita és dobszó mellett bort és zsemlyét" uzsonnázott,'' Francsics Gáspár körmendi kapitány eleget „fúttatta a sípot" török rabjaival.' A törökök rettenetes fúvós hangszere, a zurna végül magyar nemzeti hangszer lett, még a neve is megőrizte eredetét: töröksípnak nevezték. A hadizenészeket lassacs-