A táltos dobok regéje I. [antikvár]

Felső lapélein halvány folttal.
- Ki ez az ember? - tettem fel magamnak a kérdést. Az idős férfi olvasott a gondolataimban. - Látom, szíved a helyén van, lányom. Köszönöm az itókát. A testvérednek meg igazán hálás lehetsz ezért a kutyáért, mert ez az állat gondolkodás nélkül feláldozná magát érted. Már jóideje figyeltelek és sok mindent tudok rólad. Ismerem legbensőbb gondolataidat és Pandoráét is, de nem kell félned tőlem: a nevem Göncöl, tátorján széllel jöttem, csillagom a Göncölszekér, lovam a táltos paripa, növényem a tátorján, hangszerem a dob és táltos vagyok, akit Te idéztél meg. - Én?! Hogy-hogy? - Kérdeztem értetlenül. Válasz helyett mereven a homokban fekvő szitadarabra tekintett. - Valamikor a rostákkal csak a termést szitálták, és helyettük dobok ritmusára folyt a gyógyítás, a jövendölés, és minden, ami az élet fontos dolgaival volt kapcsolatos. Talán te is ismered azt a gyereknótát, amelyik még őrzi a dobbal való gyógyítás emlékét: „ Gólya, gólya, gilice, mér' véres a lábad? Török gyerek megvérezte, Magyar gyerek gyógyítgassa, Síppal-dobbal, nádihegedűvel"