A hajdúk a magyar történelemben [antikvár]

Dankó Imre A HAJDÜSÁG EREDETE A hajdiíság eredetének kutatása a hajdúkutatás lényeges kérdése volt mindig. S annak ellenére, hogy a kérdést a különböző kutatók esetről esetre végeredményében megnyugtató módon tisztázták, a kérdés a legutóbbi időkig mégsem záródott le. Újabb és újabb kutatók ismét és ismét elővették ezt a kérdést és egy-egy mozzanat előtérbe helyezésével, de az egészen vajmi keveset változtatva, feleltek a kérdésre, fejtették ki a magyarországi hajdúság eredetét. Sillye Gábor, az utolsó hajdúfőkapitány, a hajdúság egyik első történetírója szerint a hajdúk olyan nemes és nem nemes és különösen fegyvert viselő emberek voltak, akik nemsokára a szerencsétlen mohácsi vész után „az ország megtarthatott részeiben, azon czélból egyesültek és keltek fel, hogy nemcsak magokat és uraikat, hanem más szomszédokat is a közös ellen védelmezzék. Azért ezek első sorban a közjó védelmére kötelezték magokat, de miután nem ismertek semmi rendet, igazgatást és fegyelmet, az emberi romlottság befolyása alatt, majd kihágásokra, majd különböző gonoszságokra vetemedtek"^. Hogy ez valóban így is volt, arra szabad legyen idevonatkozóan néhány egykorú feljegyzést idézni. Maros-vásárhelyi Nagy Szabó Ferencz híres memoriáléjában, Marosvásárhelynek 1601-ben a hajdvík által való felprédálásakor azt írta, hogy „Igen rút istentelen nép vala az a hajdú, de keresztyén vala, a felöl balog keresztyén. Mikor kértük azon, hogy ne bántson s ne ístentelenkedjék, hiszen mi is magyarok és keresztyének vagyunk, bizony megveri az Isten: arra azt felelték, hogy: Ez s ez lélek fiai, ti hajas törökök vagytok, s törökkel bérlettek. Ebek vagytok ti, nem szánunk — Isten minket úgy segéljen — levágni szinte úgy mint a törököt; az Istentől pedig mi semmit is nem félünk, mert a Tiszántúl hagytuk"^. Sepsi Laczkó Máté kevéssel későbbről a közvéleményt szólaltatta meg róluk, feljegyezvén, hogy a hadfogadók azt tartották, hogy „csak a hajdúknak adjunk zsoldot, mind atyjokat anyjokat levágathatjuk velők, ha a zsold mellett szabad nyereséget is adunk nekiek"®. Ilyen körülmények között nem csoda, ha a prédikációk, jámbor intelmek tele voltak a hajdúkkal való példálózásokkal, mint a Somorjai Agenda is mondta: „Haidukat, haramiakat, katonákat. Darabontokat, mészárosokat, prókátorokat, nemesseket. Török katonákat. Janicsárokat. . . egyáltalában nem akarjuk, hogy kövessenek"''. így azután nem is csoda, ha az országos és a helyi törvények egész sora szigorú intézkedéseket tartalmazott ellenük. Az 1557. évi 23. te; a garázdálkodó hajdúkra azt határozta, hogy szigorúan büntettesenek s azok is bűnhődjenek, akik az ilyeneket segítik, tartják és kihágásaikat elnézik. Ugyanezen törvény azonban különbséget is tett hajdií és hajdú között. A garázda, büntetendő hajclií mellett szól a katonáskodó hajdúkról is, akikről azt rendeli a törvény, hogy a végvárakba fogadtassanak be és ott zsoldért harcoljanak. Kiemeli e törvénycikk, hogy a végvárakban katonáskodó hajdúk gyalogosok és így olyan feladatok megoldására is alkalmasak, amiket a lovasság nem tud végrehajtani.