Az Árgirus-kérdéshez [antikvár]

Kötéstábla / borítója kopott
Mióta a magyar irodalomtörténet-írás újra felfedezte magának az Árgirus históriájáról szóló széphistóriát, amióta irodalomtörténészek tucatjai foglalkoztak elmélyülten vele, szinte ahány problémáját sikerült megoldani, annyi új nőtt is a helyébe az elmúlt másfélszáz esztendőben. Újra-fölfedezést és nem fölfedezést mondunk, mert ezt a verset létrejötte óta nem kellett felfedezni: benne élt a népi tudatban, a XVIII. századtól kezdve bizonyosan egyik legnépszerűbb népkönyvünk volt, mely az olvasni tudók kezén kivétel nélkül megfordult; ennek nem csak Vörösmarty és Petőfi a bizonyítékai, halhatatlanul, de olyan kitörések is, mint Endrődy Jánosé. Toldy Ferencé az érdem, hogy ezt a lenézett népkönyvet beemelte az irodalmi tudatba, mint a régi magyar költészet egyik legszebb termékét: 1828-as Handbuch der ungarischen Poesie-je óta minden irodalomtörténeti rendszerezésében kiemelten - ha nem is bőségesen - szerepelteti. S Toldy óta mondhatni, irodalomtörténészi közhely ennek a költeménynek a kiválóságát elismerni. Kutatás is történt, nem is kevés, s ez a kutatás elsősorban a költemény keletkezését, a szerzőség kérdését s a mese eredetét illette. Ezeknek a kutatásoknak magisztrális összefoglalása Kardos Tibor nagy munkája, Az Árgirus-széphistória, mely az előtte való ismereteket még jócskán megszerezte saját leleményével.